Általános cikkek 2005 tericum

Vezeklés afgán-amerikai módra

puskar | 2007. szeptember 05. |

B-
Khaled Hosseini: Papírsárkányok – Hazatérés Afganisztánba, Tericum, Budapest, 2005.

Az egyébként Egyesült Államokban belgyógyászként praktizáló Khaled Hosseini bemutatkozó regénye, a Papírsárkányok 2003-ban jelent meg Amerikában. Ez volt az az időszak, amikor a 9/11-es események folyományaként Afganisztán – húsz évvel a szovjetek bevonulása után – egy csapásra ismét a figyelem középpontjába került, általános beszédtéma lett. Ennek megfelelően a Papírsárkányokból bestseller vált, nem mellékesen azért, mert története valójában, szerkezetét tekintve legalábbis, a felnőtté válás szentimentális történetének jól ismert, ám megunhatatlan prototípusára épül. A Papírsárkányok valódi súlyát, illetve identitását azonban az 1975 utáni afgán történelem adja. Persze csak olyan mértékben, hogy szórakoztasson. Vagy elborzasszon, ha kell.

Kabul jómódú negyedének egyik legszebb házában élő Amirból nagyjából a hetvenes évek közepén válik tizenéves. Legjobb barátja és egyben odaadó szolgája az általában alsóbbrendűnek tartott, majd a kilencvenes évek végén tálibok által kiírtott hazara etnikumhoz tartozó nyúlszájú Haszan, akinek első kiejtett szava kiskorában gazdája neve, és akihez Amirt fölérendeltséget kihasználó féltékeny baráti viszony köti. Amir állandó szorongásának valódi oka a félistenként gyűlölt-imádott apa, az ő elvárásainak nem képes a fiú megfelelni. A szorongó gondtalanság éveinek, a papírsárkányröptető versenynek egy Haszánt ért tragédia és Amir lelkiismeretét később egész életében gyötrő gyerekkori bűn vet véget. 1980-ban pedig bevonulnak a szovjetek, és Amir apjával együtt Amerikába szökik, majd San Franciscóban telepszik le.

2001 nyarán főszereplőnk, aki immár sikeresnek mondható író és tizenöt éve házas, kap egy telefonhívást, és bűntudattól vezérelve visszatér Afganisztánba. Kabul romokban, a Gázi-stadionban a tálibok nyilvános kivégzéseket tartanak a focimeccsek szünetében, családi titkokra derül fény, és van egy kisfiú.

Hosseini története önéletrajzi ihletésű. 1965-ben született, apja diplomata volt és 76-ban Párizsba hívta a munkája, ahova családját is magával vitte. Ott érte őket a kommunista puccs híre 80-ban, így politikai menekültként Amerikában telepedtek le. A regény személyességén túl a kiadás hitelességét növeli, hogy a könyv végén kisszótárban olvashatjuk az afgán, illetve muszlim kultúrához köthető kifejezések magyarázatát, melyeket Sárközy Miklós, a téma szakértője állított össze.

Ám Hosseini könyve viszonylag könnyed olvasmány. És ez zavarba ejtő. Ugyanis a regény második felében leírt borzalmak ellenére a Papírsárkányok felépítése ha nem is szappanoperás, de mindenképpen emlékeztet egy négyrészes minisorozatra a tévéből. Fordulatai ha nem is mindig kiszámíthatók (bár gyakran azok), de a pillanat, amikor bekövetkeznek viszont mindenképpen az. Az írás stratégia, való igaz, de itt túlságosan is szembetűnő. A visszatérés a domb tetején terebélyesedő gránátalmafához, melybe annak idején Haszan és Amir belevésték bicskával a nevüket, megható, de szinte cinikus szentimentális húzás, attól függetlenül, hogy valós élményen alapul-e vagy sem. Az afgán pokolba való alászállással, a vezekléssel, a gyerekkori bűn jóvátételével hasonló a helyzet. Mindez azonban működik, magával ragadja az embert, mégha csak pár napra is.