Mi van az idióta tejreklám mögött

Így kezdődik Erlend Loe Doppler című regénye, és bármennyire is morbid, be kell vallanom, hogy elég jól szórakoztam ezen a néhány mondaton. És ez még csak a kezdet volt.
Mindig érdekelt, mit is csinál pontosan egy norvég az ő fjordokkal tűzdelt háza táján. Egyszer egy rokonom elbiciklizett odáig, és élményekkel gazdagon tért meg, de nem tudott túl sokat mondani az őslakosokról, mivel állítólag szinte eggyel sem találkozott, érdemben. (Gyanítom, hogy a turista-útvonalon tényleg nincs belőlük sok, de mindegy.) Ezek után talán jogosan merül fel a kérdés, vajon mivel üti agyon az idejét egy norvég állampolgár.

Alternatív választ ad minderre Doppler, aki egész egyszerűen kivonja magát a felnőtt emberek világából, maga mögött hagyja a civilizációt, és kiköltözik az erdőbe. Tettének oka nem más, mint hogy biciklizés közben elesik, és rájön, az egész életét elhibázta, az apja meghalt, a gyerekei meg teljesen más világban élnek, mint ő. (Levonható tanulság: erdőben nem árt vigyázni, különben kiderülhet, hogy az életed szar.) Szóval, Doppler kimegy az erdőbe, sátrat állít, és próbálja kitalálni, hol rontotta el az eddigieket. Mindeközben persze kénytelen időnként enni és inni is, pénze meg sajna nincsen, így előfordul, hogy illegálisan ellátogat egy magányos fickó pincéjébe, és befalja a konzerveit. Vagy jávorszarvast öl. Vagy elcseréli annak húsát, tejre és egyebekre. Egyszóval feltalálja magát, és éppen kezdi élvezni a magányt, amikor vendége érkezik, egy apró jávorszarvas személyében. Doppler ugyan nem örül neki túlságosan (főleg, mert a sátra mellett a kis jávorszarvas anyukája füstölődik…), ám a kicsi hajthatatlan. Az éjszakát már együtt töltik. Így hát a magányos hős megértő pajtásra talál, élvezhetné a civilizálatlan lét örömeit, ám ekkor meg mindenféle alakok kezdik zaklatni. Először is a felesége, hogy már megint terhes, úgyhogy szüksége van rá, jöjjön vissza. Meg egy turista, aki beköltözik mellé az erdőbe, hogy ő is megtalálja a lelki békéjét. Meg a magányos fickó, aki makettet épített halott apja emlékére, és akinek lopkodta a kajáját (több kilós Toblerone, nem is rossz…), de aztán barátok lettek, és most alkoholista, és ő is az erdőben akar lakni. Meg a betörő, akit kidobott a felesége, ezért feljön Dopplerhez, mert haverok, amióta ki akarta rabolni a házát. Meg a fia, aki állandóan tévézni akar. Elég bonyolult. Főleg azért, mert az erdő így tulajdonképpen megtelt, és Doppler már nem érzi magát olyan szabadnak. De dolga van, totemoszlopot kell állítania az apjának, akiről szinte semmit sem tud, azon kívül, hogy toalett-fotós volt. Nem vicc, vécéket fényképezett, az összeset, amelyet megtisztelt. És amikor befejezi, nagy útra indul, maga sem tudja, hova, de viszi a szarvast meg a gyereket. A többiek meg forduljanak fel.

A második kötet ott veszi fel a fonalat, hogy Doppler és társai átérnek a svédekhez, és megszállnak egy öreg nőnél, akiről csomó mindent megtudhatunk, de legfőképp azt, hogy: „Maj Brittet egyszer és mindenkorra megfosztották a hullámospapagáj-tartáshoz való jogától”. Hát nem isteni? És ráadásul kb. 80 éves, ha nem több, narkós, és imádja Bob Marley-t. És persze lázad az egész emberiség ellen, az interneten keresztül, meglehetősen harciasan. Sajnos, Doppler leragad nála, irdatlan mennyiségű spanglit tesz magáévá (és majdnem Maj Brittet is), minek következtében elveszti fiát és jávorszarvasát. (A gyerek annyira nem hiányzott, de Bongót majdnem megsirattam.) Szerencsére van kiút a függőségből, és természetesen a cserkész-szövetség berkeiből érkezik a megváltó erő, hogy jó irányba terelje a megtévedt hőst. Már amennyire a madárlesés, fűnyírás és cserkészbeöntés jó iránynak számít. Mindeközben megtudhatjuk, miért jobb svédnek lenni, mint norvégnak, hogyan kell igazán finom linzer karikát sütni, hogy szól a cserkészek tízparancsolata, és mitől jobb a Globetrotter a többi teherautónál. Végül persze minden és mindenki a helyére kerül, és ami a legfontosabb, kisebb kitérő után Bongó is visszatér.

Erlend Loe veszettül jó író. A Doppler meg veszettül jó könyv, szórakoztató, humoros és közben mégis komoly. Amolyan sufni-filozófia, melyet azért nem árt megszívlelni. Tanulságként megemlíthető, hogy a norvégok is ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint más népek szülöttei, náluk is ismert az elidegenedés fogalma, fogyasztói társadalomként viselkednek, a gyerekeik ugyanúgy tévéfüggők, szomszédjaik idegesítők, stb. És ugyanez érvényes a svédekre is. Doppler azonban talál módot arra, hogy egy időre kilépjen ebből a mókuskerékből, és talán nagyon is igaza van. Persze azért jól gondoljuk meg, mielőtt kiköltözünk az erdőbe egy szál sátorral, hogy alkalmasak vagyunk-e arra, hogy egy szem késsel tartsuk életben magunkat. Ráadásul, úgy tudom, a magyar erdőségekben hiánycikknek számít a jávorszarvas, és a cserekereskedelem is elévült dolognak számít. Ha azonban eltekintünk ezektől az apróbb kellemetlenségtől, garantáltan jól fogunk szórakozni, legalábbis a mellékelt ábra szerint. Végiggondolhatjuk az eddigieket, megtervezhetjük az eljövendőt. A második rész talán kissé szűkebben méri a mély gondolatokat, lamentálás helyett inkább az eseményekre helyezi a hangsúlyt, de semmit sem veszt az első humorából, szórakoztató jellegéből. Már csak azért is érdemes elolvasni, hogy megtudjuk, mi lesz végül a renitens Doppler sorsa, de persze van még sok minden más is, ami miatt megéri kézbe venni.

Sajnos, muszáj még megemlékeznem a borítóról. Rettenetes! Persze az egy dolog, ha az egyszeri kiadót a Sole-Mizo-tejtermék-bagázs támogatja, na de ez talán már túlzás… Emellett értem én, hogy a főhős sovány tej iránti rajongása indokolhatná a borító grafikáját, de annyira mégsem hangsúlyos a dolog. Egye fene, ezt még elnézném valahogy. Igaz, hogy a tömegközlekedési eszközökön feltűnően sokaknak akadt meg rajta a szeme (tudom, tudom, marketing, hurrá), egy idő után kezdtem magam kellemetlenül érezni, de túltettem magam rajta. Na de a második kötet? A vörösvérsejtes grafika mögött ismét a tejes mecénás állt, ebből mire következtessek? Akkor már inkább maradtunk volna a jól bevált tejreklámnál, de ez így nagyon durván rossz! Ráadásul marhára nincs összhangban a belső tartalommal, stílusát tekintve – szerintem. (Bár igaz, hogy ráraktak egy jávorszarvast az elsőre, és egy teherautót a másodikra, de ennyi erővel lehetne az elsőn egy Toblerone, a másodikon meg egy spangli is, akkor se lenne rosszabb…) Ha nem végeztem volna vele olyan hamar, lehet, hogy újságpapírba burkoltam volna, még mielőtt kitiltanak a HÉV-ről. Mindettől függetlenül bárkinek jó szívvel tudom ajánlani mindkét regényt, érdemes rájuk szánni néhány órát.