Előzmény:
[ezt olvassuk] Ian McEwan: Vágy és vezeklés (4.)
Közismert az a Balzacról szóló mendemonda, hogy a nagy francia regényíró egy idő után nem tudta megkülönböztetni, egy-egy által ismert személy vajon a valóságban létező valaki volt-e vagy a regényei szereplője. Összekeveredhettek a fejében a megélt és megírt dolgok, már csak azért is, hisz történeteihez saját a társasági életben szerzett tapasztalatit használta fel.
De megélni valamit a maga hús-vér valójában, s megírni valamit, ahol a szöveg belső szabályai felülírják az alapanyagnak használt valóságot, mint tudjuk, két külön dolog.
Az előző bejegyzést egy idézettel zártam, s egyben azt ígértem, miértjének majd magyarázatát is adom. Íme, tessék kattintani. Csak tessék, csak tessék!
Valóság és fikció, megélt és megírni vágyott jelenetek keverednek a tizenhárom éves Briony Tallis fejecskéjében, még le nem tisztulva: akkor most az élete részei az elmesélt és elmesélésre váró történetek, vagy egy nagy elmesélésre váró történet része vajon az ő élete?
”Ez az ő története, ez a történet az ő személye, Briony köré írja magát.”
–olvashatjuk egy helyütt a könyvben, s ha részletesebben kívánunk foglalkozni vele, megint csak vissza kell ugranunk ahhoz a bizonyos szökőkútjelenethez. Ez szolgáltatta ugyanis az ihletet Briony számára, hogy valami újat, valami eddiginél jobbat, különbet, valóságosabbat írjon:
„Ahogy a gyerekszobában ácsorogva várta, hogy unokatestvérei előkerüljenek, minden porcikájában érzékelte, hogy képes lenne megírni valami hasonlót, olyasmit, ami a kút mellett lezajlott, sőt a rejtőzködő figyelőt, vagyis önmagát is beleírná. Elképzelte, amint sietve lemegy a szobájába, leül egy új, vonalas jegyzettömb és a márványmintás bakelit töltőtoll mellé. Látta a tollhegy alól kikunkorodó mondatokat, a sokasodó, telepatikus jeleket.”
Felidézve magamban azt az időszakot, kamasz koromban én akkor szoktam valami hasonlót érezni, amikor nagy írók életrajzait olvasgattam. Főként az Írók világa sorozat tudta úgy elém tárni a példaképek munkásságát, az írással kapcsolatos örömeit, bánatait, sikereit és küzdelmeit, hogy rendszerint jóleső feszültség támadt bennem aközött, hogy továbbolvassam-e a könyvet, vagy esetleg leüljek az íróasztalhoz, elővegyek egy teljesen új, üres füzetet a fiókból, és teleírjam valamilyen történettel. Hogy ugyanazt tegyem, mint azok, akiknek az életrajzát bújom, és előre élveztem azt a pillanatot, mikor tudatosul bennem, hogy ez egy igazi, valós, valószerű történet, egy új teremtett világ, amit az én fantáziám teremtett. Amikor az egymás mellé rakosgatott szavakból összeáll a szöveg, az a bizonyos koherens egész.
Briony író. Nem az lesz, már most az, már belevetette magát a valóság újra és újra szavakkal való leképezésének örvényébe, még akkor is, ha elsőre túl nagy fába vágta a fejszéjét (további képzavar-áradat kikapcs.), amiről írni szeretne, ahogy az előző bejegyzésben is szó volt róla, arról neki nincsenek szavai, az igazi lényegéről a jelenetnek, sőt még sejtései sem. Hogyan fogalmazza meg azt, ami valami oknál fogva megérintette, ez foglalkoztatja egész nap, s szinte minden fejezetben találunk erre vonatkozó utalásokat.
„Bizonyára nem nevezhető túlságosan gyermetegnek az az igény, hogy mégiscsak legyen történet; ez a történet pedig olyan emberről fog szólni, akit mindenki szeretett, csak a hősnőnek voltak kételyei vele szemben, ám végül a hősnő képes lesz leleplezni őt, s akkor kiderül, hogy az illető maga a két lábon járó gonoszság. De vajon ő, Briony, a író nem ismeri-e már túlságosan is jól a való világot ahhoz, hogy felülemelkedjék a jó és a rossz e dajkamesébe illő fogalmain?”
Még akkor is ez foglalkoztatja, mikor látszólag ő is az elszökött ikrek keresésére indul:
„Maga mögött hagyta a tündérmeséket, és néhány óra alatt titokzatos események tanúja lett, olvasott egy kimondhatatlan szót, meghiúsította, hogy durván bántalmazzák a nővérét, és ezzel kivívta egy –általános bizalmat élvező – felnőtt gyűlöletét; vagyis szereplőjévé vált a való élet színjátékának, mely már a gyerekszobán túl zajlik. Egy dolga maradt, rátalálni a történetekre, de úgy, hogy ne csak a tárgyuk legyen fontos, hanem az is, hogy tudása új fényében bontsa ki őket.”
Ne feledjük, lehet, hogy egy gyerekszobán túl játszódó történetre lett hirtelen rálátása, de akkor is csak a gyerekszobából szemlélve a jelenetet.
És aztán újra az az ominózus gondolat, mikor megállapítja, hogy a Lolával erőszakoskodó alak csakis Robbie lehet:
"Minden egybe vág. Ő jött rá. Ez az ő története, ez a történet az ő személye, Briony köré írja magát.”
Vagyis az egész napos vajúdás után összeállt végre a történet, amit meg szeretne írni, megszületett benne, most már valóban csak le kellene ülni az íróasztalhoz, és nekiállni a munkának.
Csak egy aprócska bökkenő marad. Briony gyakorlatlan még ebben az írás dologban, s ha akaratlanul is, de nem a valóságot olvasztja bele az ő általa írt illetve megírni kívánt fikcióba, hanem fordítva, az ő fikcióját akarja mindenáron a valóság részévé tenni. Mindazt, amit a fejében összeállt, most megosztja a többiekkel is, de ez nem egy regény, nem egy elbeszélés, ahol korrigálni lehet, ahol visszalépni, ahol újrakezdeni, ahol újra átgondolni, itt azonnali és irányíthatatlan következményekkel jár minden kimondott szó.
Isten hozott a felnőttek világában, Briony! Na hadd lám, megállja-e a helyét az elbeszélésed?
„De közlendője sokkal bonyolultabb volt annál, mint amit a környezet készségesen érteni kívánt belőle, és Briony legszorongatóbb pillanatai éppen abból adódtak, hogy beszámolóját nem tudta árnyalttá tenni.”
Ugye jól érzékelhető, hogy ezek alapvetően egy író problémái, és nem egy bírósági tanúé? Jól láthatóak, hogy ezek azok az akadályok (az események bonyolultságának érzékletes megragadása, az olvasó számára is érthetővé, érzékelhetővé tétele, az viselkedésbeli vagy jellemvonásbeli árnyalatnyi különbségek megragadása, stb), amelyekkel egy írónak meg kell birkóznia, azok az alapvető mechanizmusok, amikben jártasságot kell szereznie? Briony Tallisben megfogant az írói, művészi lét vágya, de ahhoz, amit el szeretne beszélni, még túl kicsi, túl kezdő, túl gyermek, ahhoz még valóban fel kell nőnie, még sokat kell fejlődnie. S talán legfőképp azt kell megtanulnia, hogy egy az, amit megélt, és másvalami az, amit meg szeretne írni.
Úgy tűnik, az első rész végére találtunk egy értelmezést, mit jelenthet a vágy szó a címben: vágyni rá megírni egy történetet, vágyni a valóságot szavakba sűríteni, vágyni írónak lenni. De ez a nagy vágy végül tragédiába fulladt, valaki más szerencsétlenségébe, s így már az is nyilvánvaló, hogy a regény következő részei akkor miért is épp a vezeklésről kell, hogy szóljanak.
