Bornai Tibor: Lőj az ördögre
Jaffa Kiadó, 2009, 339.o., 2940 Ft
C-
Közeli családtagom barátjáról nemrég derült ki, hogy III/III-as volt. Szociológus ismerőseim egész folyóiratnyi terjedelmet szenteltek az ügynöktémának. A Radnóti Színházban pár hónapja láttam az Apacsok című darabot, nem sokkal korábban pedig a gyors világkarriert befutó, A mások életét. Fél év alatt több dolgom volt a besúgókkal, ha csak közvetve is, mint előtte egész életemben. És most ez a könyv is nálam várt recenzióra, pedig nem is a téma, hanem a szerző miatt lendült felé a kezem a polcon válogatva. Kicsit ciki a színes-céllövöldés borító, szerencsétlenül hangzik a cím, de bíztam Bornaiban, kíváncsi vagyok a világszemléletére, gondolataira, íráskészségére.
Két fiú és egy lány regényének főhősei, akik gyerekkorukban vérszerződést kötnek, ám eljő az a fránya felnőttkor, amikor a fogadalmakat már nem olyan egyszerű megtartani. Lesz lélek eladása a – kommunista - ördögnek, amit visszacsengő motívum (gyerekkori ördögfej lövése a céllövöldében) nyomatékosít, rút árulás, végzetes szerelmek, csalódások, újrakezdés és önként kiszállás a körhintából – egyszóval az alkotónak nem volt szíve kihagyni egy kézenfekvő sémát sem.
Nem tudom, a szerző a valóságban mennyire érintett a témában, a Lőj az ördögre mindenesetre nem kiáltja ki magát olyan evidenciával ügynöktörténetnek, mint például az Apacsok. Ettől függetlenül végig efelé a motívum felé kígyózik, a beszervezés megtörténte után pedig ebből ágazik tovább a cselekmény, minden mozzanat innen nyeri értelmét. És hát mit kerteljünk, több szintű vizsgálódást elvégezve is gyengének bizonyult. Ha könyörületesebbek akarunk lenni, és lefejtjük az ügynök-hagymahéjat primérebb és naivabb élvezetek után kutatva, bizony akkor sem járunk sikerrel.
Először is: az egész nem működik ügynökregényként. Elsősorban azért, amiért az Apacsok sem, hiányzik hozzá a megfelelő nyelv, kurázsi, mélység, és legfőképp a sablonokból való kitöréshez elengedhetetlen képesség. Bőszen kapirgál a felszínen, egy jottányit nem közelít a lényeghez.
Szórakoztató fejlődésregényként, melodrámaként is sikertelen, egyszerűen azért, mert a szerző nem tud megírni és egyben tartani ennyi szöveget. A stílus szándék szerint fanyar-ironikusra polírozott, ehelyett általában kínosan modoros. Hiányzik a gördülékenység, az egész csoszogó, nehézkes, ólomlábakon lépked. A szereplők szájába adott mondatok realizmusa csekély, a figurák különben is papírízűek, hiteltelenek. Az író a nőkkel bánt a legmostohábban, akikből valóságidegen és jellegtelen bábfigurákat fércelt össze. A helyzetek és tettek gyakran ordítóan motiválatlanok (pl. miért nem akarja a zenész Gábor dafke feleségül venni a barátnőjét, amikor meg se fordul a fejében, hogy csajozzon mellette). A nyolcvanas évek illegális ellenzéki gyűléseit egy csökkent értelműeknek szánt oktató füzetecske színvonalán prezentálják, a regény végén megszaporodó elmélkedések, „gondolatgyöngyök” meg leginkább egy középiskolásoknak szóló buddhizmus-brosúrába kívánkoznak – úgy látszik, a KFT minden tagja buddhista lett, én ezt eddig csak a Laárról tudtam. Az olyan durva bakikról meg már nem is beszélek, amikor a főhős, Mihály apja az egyik oldalon „negyvenes éveinek közepe felé járt”, két oldallal később pedig „már közelebb volt a hatvanhoz mint az ötvenhez.” (És nincs időugrás.)
A Lőj… korfestő műnek, zenészregénynek is gyenge. Bár hinnem kéne a bennfentes Bornainak, egyszerűen túl decens és műanyag a miliőábrázolás. Az egy dolog, hogy a mellékszereplőkről, az egyszerű díszletté silányított zenészekről semmit se tudunk meg, de az furcsa, hogy hangulati elemként sem funkcionálnak, és tézisfigurákká sem válhatnak, annyira unalmasak és kispolgáriak. Ebben a túlstresszelt- túlpörgetett-túlnyerésre hajtó közegben senki sem piál, aki mégis, az azonnal ultragáz lesz, deviáns és szénalkoholista. A szépemlékű helyszínek, klubok, koncerttermek, mint például a KEK vagy a SOTE, sterilen ábrázoltak és semmitmondóak, nincs szerepük azon túl, hogy szimpla, jelentésnélküli terepet biztosítanak a szereplők mozgásához, nevezhetnék őket akár BEK-nek és KOKÉ-nak is. A regény legnagyobb poénja a dr. Erőss nevű szereplő, aki a hanglemezgyár vezetője (lehet tippelni, kiről mintázhatták), de inkább az a vicc, hogy ő is milyen súlytalanra és jellegtelenre sikeredett.
A Lőj az ördögre kudarc: talán a túl nagyot akarás miatt.
