Fotó: Valuska Gábor
Bajtai András költő, újságíró, 1983-ban született Szegeden. 2002 és 2008 között az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, illetve összehasonlító irodalomtudomány szakos hallgatója volt. 2011-ben NKA ösztöndíjat, 2013-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott. A Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog szerkesztője. Eddig két verseskötete jelent meg: Az átlátszó város (2006), Betűember (2009). Harmadik verseskötete a Kalligram gondozásában jelenik meg a Könyvhétre. Imádja az életrajzi regényeket, a trailereket, a dzsesszt és a horrorfilmeket. Kedvenc együttese a Queen, és nagyon szeretne egyszer sörözni Mickey Rourke-kal.
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
Truman Capote Hidegvérrel című regénye. Azt a nagy, papagájfejű, sárga madarat, ami Perry álmaiban megjelent, sohasem fogom elfelejteni.
Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?
Akik haikukat és képverseket írtak.
Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?
„Mert a sebek mögött kunyhók vannak, / vékony falú, reszketeg viskók, bennük hajlott / hátú öregekkel, felöltöztetett tükrökkel / és az örömmel, ami eltaszít, hazahív.”
Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?
Terry Richardson
Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?
A jazz. Mert „lemossa rólunk a mindennapi élet porát” (Art Blakey).
Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?
Ahab kapitány.
Életed filmje egy… szélesvásznú, fekete-fehér, többnyire halk és kezdetben melankolikus coming-of-age történet, de lenne benne azért néhány színesben forgatott, harsány jelenet és egy kis vérontás is. Szóval mindenképpen az unrated verziót ajánlanám belőle.
A sport…ami nemcsak a végtagok és a törzs izmait dolgoztatja meg, hanem a szívünket is összeszorítja. Mint például Randy „The Ram” Robinson utolsó kosprése A pankrátorban.
Három óra múlva... elszaladok oldalasért.
A nők... Belőlük sok van, de Csimótából csak egyetlen.
Tragédia vagy komédia?
Tragédia. A humor – néhány kivételtől eltekintve – fáraszt és idegesít.
Kávé vagy tea?
Kávé. De ha szart hoznak, akkor könnyen megismétlődhet a Mulholland Drive-ban látott „Espresso Incident”.
Gyros vagy pizza?
Mindegy, csak sok hagymával és nagyon csípősen kapjam.
Ne me quitte pas
Végül is nem utaztunk el Koppenhágába.
Pedig nézhettük volna a hóesést,
mint azon az első közös délelőttön
a Mária utcai lakás ablakából, összebújva.
Az így kellett volna kései tanulságából
mostanra nem maradt más, mint a szégyen
és bűntudat felesleges körvonalai, hiszen
te már régen megbocsátottál nekem,
de én magamnak még mindig nem. Azon
a télen pedig amúgy sem esett annyi hó,
ami betemethette volna a múlt idő
és feltételes mód közöttünk húzódó árkait.
Elengedtük egymást, ahogyan a rácsok
mögött született állatokat engedik vissza
a vadonba, ha felnőttek. Te azóta talán
újra szőke vagy, én pedig megőszültem,
csak ezt még kevesen veszik észre.
Egyre ritkábban hallgatom meg közös
dalunkat, aminek címét mostanáig csak
mi tudtuk, de alig észrevehetően most
is összerezzenek, ha meglátok egy nőt
piros ruhában az utcán. Lappangsz bennem,
mint az elszáradt gesztenye a fiókomban,
te, a harapós lány, aki a leghidegebb
napjainkon a bokáján hordta karóráját.
(Élet és Irodalom)
Recitativo
Vakon keringek az önámítás torkolatában.
Fogod a kezem, pedig eltékozoltalak.
Melled alatt teliholddal, benne a foglyul
ejtett skorpióval te vezetsz át vágyaim
mélyföldjén. Kivilágított arccal lépkedünk
az emlékek karói között, amikre
aranykorunk koszorúit tűztük,
kezünket a feloldozás savába mártva.
Becsaptalak, mert hiányod oltára önmagáért
való ünnepély. Becsaptad magad, mert
ha meghajolsz a fény sátrában, én vagyok
az árnyékod, aki élére állítja a késeket.
Te kísérsz engem a tisztaság égövén.
A nyár csordultig telt roncsaiban bujkálsz,
amikor remegésem fésűi megindulnak
a szerelem idegszálain. Velem vagy,
amikor állataim hűtlenségnek vetett
háttal nekivágnak a józan pusztáknak.
Bogarak tábora pihen homlokunkon,
menetelünk a halszálka alakú éjszakában.
(Szkholion)
Közöttünk
Közöttünk két utca és öt évszak
gyermektelen játszótereivel és kitelepített örömével,
a magány tüskés mozgólépcsőjével,
a föld összetartásával és a levegő széthúzásával,
angyalaid vigasztalhatatlanságukkal,
a kihalt ház kulcsra zárt szobáival és egymáshoz csapott falaival,
a vágyakozás száműzött színeivel,
szeptember egyetlen pofonjának kísértetével,
gazdagságától megfosztott birodalmunk szégyenével és gyászával,
a szél megaláztatásával, a táj soványságával,
csókjaink megcsonkított kápolnáival,
a boldogság elkésett ünnepeivel, emlékének tágasságával,
utolsó szeretkezésünk magára hagyott mauzóleumával,
a várakozás a nappalok köreivel és az éjszakák négyszögeivel,
a hó féltékeny katedrálisaival és az eső bilincseivel,
halottak napja felesleges élesztgetésével,
a tehetetlenség karneváljával,
összes elindulásával és meg nem érkezésével,
közöttünk a közös szív még mindig hallható, megnyugtató dobogásával.
(Prae)
