B
Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol, Magvető, 2008, 223 oldal, 2490 HUF
„Leélt életemet gyakran afféle történetnek éreztem, aminek se eleje, se vége. Úgy éreztem, történelmi perikópa vagyok, kivágott részlet, amelynek megelőző és következő szövegrészei hiányoznak. Mintha életemet ollóval vágták volna ki egy hosszú láncból, és megválaszolatlan maradt sok kérdés.” (Jung: Emlékek, álmok, gondolatok)
Ilyenek a francia írónő novelláskötetének darabjai. Van bennük minden, mint a búcsúban, a felhozatal a hétköznapitól az egészen bizarrig terjed. Utcai flört, elvetélő kismama, születésnapos kiskatona, aki elé sosem jönnek az állomásra, tömegszerencsétlenséget okozó autós lelkiismeretfurdalása, megerőszakolóit kiherélő vidéki állatorvosnő, örök (haldokló) szerelmébe beleőrülő üzletember. A 12 elbeszélőben közös, hogy mindannyiukat maga alá gyűri egy érzés, vagy valami, ami annak látszik. Vagy egyszerűen csak a saját ostobaságuk (sorsuk).
Hangulatosan hangzik. Már a cím is, és ami vele jár: „Ne mondja senki, hogy túlkomplikálom” – ahogyan a katona kommentálja vágyait, aki minden alkalommal reméli, valaki vár rá a Gare de l’Esten. Igen, kollektív igény fogalmazódik meg, ám egyúttal a kollektív beteljesületlenség is. Ezért nem kell romatikus ponyvára gondolnunk, meg azért sem, mert az író eddigi regényeinek is hasonló címei voltak: Szerettem őt, Együtt lehetnénk; az Egyedül nem megyből még film is készült Audrey Tautou főszereplésével. Szóval sejthetünk némi iróniát.
Lépten-nyomon töredékekbe és a romok felett szemlélődő hiányérzetbe botlunk. A kielégületlenségébe, de a dimenzió-nélküliségébe is. (Utóbbit már a regény hiányosságának is érzem, vagyis kevés hős és hang lép le a papírról, hogy az arcodba mondja a tutit – pedig ez mindannyiuknak nyilvánvaló szándéka. Ez az, ami elbizonytalanított az értékelést illetően).
Történetek rövid részletei kerülnek nagyítólencse alá. Sorsfordító pillanatok, melyekben az elbeszélő élete, vagy gondolkodásmódja észrevétlenül 180 (360?) fokos fordulatot vesz. De a nagyítólencse mégsem szerencsés szó: nem aprólékos részletességgel állnak előttünk az események, hanem épphogy nagyvonalúan, szinte vázlatosan. Ehhez járul a flegma, avagy „gizda” elbeszélői hang, aminek árnyalatai talán változnak az egyes elbeszélők szájában, de alaptónusa végig megmarad.
Az elbeszélések befejezései bizonytalanságban tartanak: vajon idejében lett végük? Vagy túl korán, vagy túl későn? Mindenképp furcsa fizikai és lelki hatással jár ez, mint az X-aktákban. Mert egyszerre érezzük azt, hogy igen, ennek itt és most kellett, hogy vége legyen, másrészt meg olyan szívesen rágóznánk még a kérdésen, akkor is, ha nem jutunk vele előbbre. Épp ezért menteném fel az írót a hiányok felelőssége alól, amik abból a tömörségből adódnak, ami hol a „fején találta a szöget” tömörsége, hol viszont űrt hagyó kevésség és elégtelenség. Mert ilyen az élet. Valóban nem tudjuk meg soha, hogy jókor, és jól döntöttünk -e. A legszerencsésebb eset is csak annyit takar, hogy frappáns a lezárás: lényegretörő, és megfelelő, odaillő szavak hangzanak el. Mint itt most.
Különben nem is minden hős lúzer, vannak köztük kimondottan „menők”. Viszont mindenkit utolér az a bizonyos, könnyen felismerhető és beazonosítható, bár kevéssé körülírható érzés: vesztettem.
