A-
Kollár Árpád: Nem Szarajevóban
FISZ, 2010, 67 oldal, 1900 Ft
„Nem túl sűrűn, de belefutok egy-egy olyan versbe, ami letaglóz. Az nagyon jó. Teljesen mindegy, milyen féle-fajta vers ez, igénylem, hogy legalább egy szava, sora üssön agyon. Vagy az egész” – nyilatkozta Kollár egy interjú során. Ezekbe a szavakba kapaszkodva az a meglátásom, hogy jelen kötet, bár egészében messze van a letaglózótól, nyomokban emlékeztet egy tökéletes verseskötetre. Czipor Adrienn bravúros kötetterve azonban nem visz minket messzire a szövegektől (sem), hiszen a kopott és roncsolt térkép- és tervrajzszeletek a versek hangulati alapállapotából, és egyik vezérmotívumából nyerik erejüket. Jó érzés belelapozni a verseskönyvbe, noha a szövegek váltakozó színvonalat nyújtanak.
A versek három ciklusba sorolódnak: az első, Homokféreg című egységben mindössze négy szöveg található, a Szarajevóban nem szakaszban kilenc – hasonlóan megkomponált – vers, végül az Utómunkálatok „viszi el” a kötet háromnegyedét. A tudatosságot semmiképpen nem vitatnám el Kollártól, lévén az első vers (Mintha por) a kutatás és emlékezés metódusa során történő átlényegülés vagy metamorfózis szólamával olyan kezdőhangként csendül fel, amely kellő határozottsággal rezonál az utolsó mondatzáró írásjelig. A második ciklus emléktöredék-sora, leltára a ’nem’ tagadószó használatával próbálja roncsolni az elsődleges(nek tekintett) emlékteret, Szarajevót, de ez a folyamat („korgó gyomorral bóklászok / billegek a tökéletes köríven) óhatatlanul vissza- visszacsap a kínzó monotonitásba: „szarajevóból buszok indulnak szarajevóba”. Az utolsó ciklust narratív egységként is olvastam: a múlt immateriális szuvenírjeit nem kielégítő módon legyártó „gépezet” utómunkálatokra szorul, amellyel azonban ha lehet, még kétértelműbbé válik a lavírozás, a „bóklászás-billegés”.
Az Utómunkálatokban gyakran fellépő fénykép mint egyszerre jelenlét és távollét, valamint a gyakori helyzetképek mint a tárgyiasított, kiüresedett szemlélődő szubjektum általánosításra törekvő („objektív”) szólamai ambivalens viszonyt szülnek. Ahogyan ez a kötet illusztrációin is látható, a különböző (szabadkai, nem-szarajevói!) épületek tervrajzait behálózó (mesterséges) roncsolások nem csupán a mérnöki rajzok (nyomok), hanem a tulajdonképpeni enyészet „jelölői” is – „átszövi / szépen a semmi a formát”. Az elmúlást érintő gondolatfolyamatok közben olyan vágyott témák is megrajzolódnak halványan, mint az apaság vagy a terhesség, a megállapodást sugalló (érett vagy már túlérett) felnőttkor, amikor „forog a gép ész, míg az alkotó pihen” (Átdöf a tollhegy egy téli legyet), amikor a dolgok már mennek maguktól, ugyanakkor még távol esnek a kínzó automatizmustól. A tervek beleszövődnek a jelenbe, egyúttal roncsolnak is ezeken – a szemlélődés megbicsaklik, a „tekintet visszahull a plafonról”, a képek a „szemhéjak alatt” surrannak át a holnapba. Amellett, hogy összességében nem érzek önálló, a másokétól határozottan leválasztható hangot, egyes részletekből egyértelmű számomra, hogy Kollár tartogat még meglepetéseket. Kiemelhetnék egyes vereseket, de azt hiszem, a kötet ilyen (váltakozó) formájában egy és megbonthatatlan – nem érdemes azon gondolkodni, mi lett volna a belbeccsel a pazar külcsíny nélkül, de jelen formájában izgalmasan bonyolódnak játékba.
A Nem Szarajevóban elsősorban kötetként állja ki a sokszor egymás után elolvasás próbáját, azaz egy olyan könyvként, amelyen a szerzői név mellett virtuális értelemben szerepeltethető a kötetterv „elkövetője” is. A versek önmagukban véleményem szerint majd a későbbi Kollár-kötetek visszaolvasásának nézőpontjából tarthatnak számot komolyabb érdeklődésre, ha úgy tetszik, szükségük lesz a – reményeim szerint folyamatos – (újra-)befogadások „utómunkálataira”.
