B
Feldmár András: Feldmár mesél. Egy terapeuta történetei. Jaffa Kiadó, Bp., 2007.
Díványt manapság természetesen csak B-kategóriás mozifilmekben asszociálnak a pszichoterápiához. Feldmár András, a Kanadában élő, magyar származású lélekbúvár akkor számolt le a heverős analízissel, amikor sajátélmény-adagja teljesítésekor a terapeutája megvádolta, hogy valójában haza szeretné vinni a faszát a seggében. Fektetés helyett inkább családi vacsorákon üldögél, interakciókat figyel meg, időnként Csernus módra érzelmet is nyilvánít olyan vehemenciával, hogy a helyi pszichológustársaság javasolta, ugyan már venne részt egy agressziókezelést tanító csoportban.
Feldmár módszerében semmi eredeti nincs: nem alapított iskolát/folyóiratot, nincs kidolgozott metodikája, hiányoznak a pöpecen dokumentált kutatási eredmények. Egyszerűen képes azt hozni, amit elődei, pl. Carl Rogers már évtizedekkel ezelőtt ajánlottak a terapeutáknak, nevezetesen, hogy legyen tisztában a saját, a pácienssel való interakció során keletkező érzelmeivel. Legyen hiteles. Feldmárnak az a szerencséje, hogy úgy hiteles, hogy jó arc is egyben.
Mesél. Hogyan lehet elmesélni egy öt éve tartó terápiát? Mit emelünk ki belőle, mit tartunk fontosnak? Hiszen, ahogy a szerző több helyütt megemlíti, a pszichoterápia elsősorban a kapcsolatról szól; visszaadható-e pár oldalban, hogyan alakítunk ki működő viszonyt egy három hónapja a rendelőnkben hallgató öngyilkosjelölttel? Az előadások szerencsére elkerülik, hogy szenzációs sztorikká silányuljanak, pedig kiváló, mondhatni hollywoodi az alapanyag. Végre befutott a praxisba a pszichológusálom, a többszörös személyiség is, aztán akad súlyos rákbeteg, illetve az incesztus rémképeivel küzdő, azok valódisága után nyomozó hölgy is. A kriminarratíva kiválóan használható volna: nehezen feltárt nyomok, lineáris építkezés, végső, nagy összegzés, csudálatos gyógyulás, sikersztorik, heppiendek.
Nem ez történik: a hat, részletesen elmesélt eset közül kettő is megoldatlan marad, bár a többiekről sem mondhatjuk, hogy a lelki egészség Rubint Rékáit sikerült volna kifaragni a sérült pszichéből. Lehet együtt agyalni, hogy voltaképpen mi a cél, mikor zárul le vagy mikor „kudarcos” egy terápia, tudhatja-e erre a választ a Nagyfőnöknek képzelt terapeuta, vagy lehet ő is bizonytalan?
Apropó együtt agyalás: a könyv az előadásokat követő viták, beszélgetések anyagát is tartalmazza (kicsit összevissza, szerkesztetlenül, de Feldmár válaszai miatt nem gáz, hogy bekerültek). Nagyon vicces, ahogy két mondatban elrendezi az okoskodókat, az ortodox analitikus tanokkal közelítőket, illetve ahogy a kérdések kapcsán újabb és újabb esetek, példaértékű sztorik kerülnek elő.
Feldmár akkor van elemében, amikor mesél. Az okoskodásait kevésbé szeretem: elmondja például, hogy a klienseket nem megérteni akarja – merthogy azt nem is lehet, mert még a színeket is másképp látjuk, szolipszista blabla – , az együttes élmény és egymás megismerése a lényeg, ő csak jelen van, kísér, máskor meg arról sziporkázik, hogy bármilyen bizarr tünetekkel bír is valaki, mindig megpróbálja elképzelni, hogy milyen körülmények között érezné/gondolná/tenné ő mindazt, amit a vele szemben ülő. Szerintem a megértés fogalma közelebb áll ehhez, mint a szimpla kísérés, de mindegy. Tényleg nehéz elmondani, hogy pontosan mi történik egy terápia során. És azt sem tudjuk, hogy pontosan mi az, ami hat.
Feldmár hat. Míg a pszichiáterekkel való találkozások garantált diagnózisszórással végződnek, a vele való párbeszéd során meglepően normálisnak érezhetjük magunkat. Már ezért megéri a ráfordított pár órát.
Kapcsolódó anyagok:
Kovács Bálint kritikája a Magyar Narancsban
Feldmár András a Wikipédián
