Első ránézésre az látszik a szövegben, hogy más a nyelve. Rontott, vagy javított verziója a „normának”, még nem tudom, rábízom a történet alakulására, hogy abból derüljön ki. Azért tehetem ezt meg, mert a történet és a nyelvi megformálás szorosan összeforrva, egymást értelmezve jelenik meg. Minthogy a főhős szemében már a sors megélése és történése is nyelvi probléma, ezek elmondása hatványozottan az. A problémának csak egyik része az, amiről így ír: „úgy szoktam észrevenni az élettúltengést, szóval azt az állapotot, amikor már nyilvánvalóan kevés vagyok a saját életem elviseléséhez, hogy elkezdem össze-vissza ütni a betűket a klaviatúrán, és a legnagyobb erőfeszítésembe kerül helyes sorrendbe állítani a fonémákat. A morfémákról eleve lemondtam, hogy a szintagmákról szó se essék.” (52.o.)

A félkészen lezárt, nyelvjátékokkal tűzdelt, vagy egyszerűen csak furcsán, már-már bizarrul szerkesztett mondatokból többé-kevésbé már a regény elején világos, hogy a másnyelvűség kérdése, a Kolozsváron élő magyarok (akikhez az írónő és családja is tartozik) és az elnyomó románok viszonya meghatározó a regényben. Mindez a ceausescu-i diktatúra színterén, az írónő gyerekkorában játszódik. A két nép közti kölcsönös meg nem értésben a regény hangsúlyozza a magyar és a román nyelv közti különbség szerepét. A nyelv (és ezen keresztül a sors) kezelni akarását, birtokba vételét dokumentálja az író, és emellett sorsának nem túl fényes darabkái kerülnek napvilágra. Az általános szegénység (a kabát, amihez évente hozzátoldanak, hogy ne legyen kicsi, a néhány számmal kisebb cipő, stb.) mellett a mindennapi élet nehézkessége és megaláztatásai (a félelem, hogy „elvisznek”, fagyoskodás a hajnali magyarórákon, találkozás a rendőrökkel, akikkel nem lehet szót érteni). Hogy teljes legyen a kép, mindehhez családi tragédiák társulnak: az apa előbb alkoholista lesz, majd ismeretlenek agyonverik. A nagymami a ritka séták alkalmainak egyikén eltűnik, és soha többé nem kerül elő. Hogy a meglebegtetett szexuális molesztálásról ne is beszéljünk.

Józsa Márta 1962-ben született Kolozsvárott, ahol 21 éves koráig élt. Innen egyenes út vezetett a pécsi bölcsészkarra, mad különböző médiumokban (Ex Symposion, Magyar Televízió), dolgozott szerkesztőként. Ez az első regénye.

Szigorúan véve nincs történet, hanem ezek a történések, történetdarabok vannak. Ezek a darabok pedig nem találják meg a helyüket egy nagyobb rendszerben, nem alkotnak újabb struktúrát. Ezért a befejezetlenség érzését hagyják maguk után, mintha hiányzó kompozícióval, vagy félbemaradt struktúrával lenne dolgunk. A kompozíció mégsem hiányzik teljesen, a felszínen, szerkesztésben és tipográfiában megnyilvánul. Az első rész („Nagymami sírásója”) minden fejezetének bevezető része úgy kezdődik: „nézem azt a kislányt”, és kijelöli a fejezet irányát. Dőlt betűvel van szedve, talán a látvány elmosódásának érzékeltetése végett. Egy-egy fejezet mindössze néhány oldal a könnyebb emészthetőség végett, és néha jó is, hogy meg lehet/kell állni. A második rész („A klausenburgi patkányfogó”) kicsit rövidebb, kevesebb fejezetcímmel, és hosszabb fejezetekkel. Itt más a fejezetek felépítése: már nincs rövid bevezetőszöveg a narráció előtt, dőlt betűvel szedve, hanem nagybetűs fejezetcímek vannak. Az első rész tele van lábjegyzetekkel, amik a második részre hivatkoznak.

De úgy tűnik, mélyebben, tartalmilag az író nem tud, nem is akar „rendet tenni”. Tartózkodik az élmények, vagy inkább traumák „beszerkesztésétől”, mintha úgy érezné, ezzel meghamisítja a valóságot. Az életdarabok tehát úgy állnak egymás mellett, mint egy olyan puzzle-készlet részei, amelyikben néhány elem ismétlődik, mások viszont hiányoznak. Ezért nem lehet összerakni. A (szerencsétlen) nyomdai kivitel még rá is segít erre: a 49.-től a 64. oldalig tartó részt kétszer fűzték be, míg a 65.-től a 80.-ig tartót egyszer sem. Lehet, hogy minden hiányérzetemnek az oka, hogy egy tetőpont közeli, katartikus részről maradtam le, amelyik négy fejezetet foglal magába: „gyilkos a tyúkudvarban”, „öngyilkos kakas”, „férfi a háznál”, „dívány, tér, anyag”.