B-
501 filmsztár, Gabo Kiadó, Budapest, 2008, 640 oldal, 7999 HUF
B-
501 filmrendező, Gabo Kiadó, Budapest, 2008, 640 oldal, 7999 HUF
Elérkezett az év vége, a karácsonyi könyvszezon ideje, ilyenkor óhatatlanul napvilágot látnak a gyűjteményes albumok, melyek különféle témakörökben próbálják összegezni a sport, a zene, a művészet, vagy a vadregényes várkastélyok történetét. Az elmúlt hetekben két új képes album jött ki a Gabo Kiadó jóvoltából, ahol korábban az 1001 film, az 1001 könyv és nemrég az 1001 épület is megjelent.
Az 501 filmsztár és az 501 filmrendező izgalmas, impozáns munka, de sok-sok bírálatot is érdemel. Mint máskor, most is az a legnagyobb baj vele, ami különben az egész világgal: angolszász központú, amerikai és angol szerzőkkel. A sztárok még csak hagyján, elvégre a filmcsillag fogalma egyértelműen Hollywood tulajdona, de a rendezőknél már több a baj. Szakmai megalapozottságot is csak mérsékelten várhatunk: ezek a tematikus kislexikonok a nagyközönségnek készülnek, azok számára, akik a karácsonyfa alatt boldogan és felületesen átlapozzák, aztán felteszik a polcra. Szolid szellemiségű képeskönyvek a tömegnek.
Az 501 filmsztár korrektül összefoglalja a filmipar elmúlt 100 évében feltűnt legismertebb és legkedveltebb sztárokat, hiányérzet szinte nem is marad. Nem csupán a filmcsillagok kerülnek sorra, hanem a tehetséges, jelentékeny életművet felmutatni képes filmszínészek is. Többnyire amerikai, angol, francia, olasz, és elvétve pár spanyol illetve német található a kötetben. Még magyar vonatkozású nevek is felbukkannak. Ilyen például az örök Drakula, Lugosi Béla, de kiderül, hogy Tarzan is valaha Weissmüller János névre hallgatott és Erdélyben született.
Furcsa mániája a kötetnek, hogy semmi más nem érdekli a szerzőket, kizárólag az Oscar-díjak, mintha egy színészi pálya megítélését pusztán ez minősítené, mindenkinél akkurátusan felsorolják, hogy mikor, hány szobrot nyert a népszerű hollywoodi gálán, s hogy léteznek filmfesztiválok és egyéb nemzetközi kitüntetések, az már senkit sem zavar. Legkomolyabb kifogásom talán az, hogy a nagy Bunuel-figura, Fernando Rey, sajnos kimaradt. És bár ennek ellenére valóban összefoglalja a filmsztárok ármádiáját, ez a szomorú tény mégis nagyjából minősíti a vállalkozást.
Az 501 filmrendező ennél súlyosabb hibákat követ el. Alapvetően ez is tisztességes válogatás, látszik rajta, hogy a hollywoodi nevek mellett valóban a komoly művészekre is koncentráltak, sőt, az európai, ázsiai, dél-amerikai, és afrikai filmeseken túl animációs alkotók, dokumentumfilmesek és kísérleti munkákkal foglalkozók is bekerültek.
Itt azonban már jóval több fontos nevet kihagytak, és számos felesleges fércműgyáros került bele. Az 501 filmrendező olyan neveket mellőz, mint a svájci Alain Tanner, a svéd új hullám alapítója, Bo Widerberg, vagy éppen Carlos Saura. Miközben megtaláljuk Amy Heckerlinget, a Spinédzserek és a Nicsak ki beszél bérdirektorát, vagy épp David O. Russellt, a Gyagyás család elkövetőjét. Persze, pontosan tudom, hogy egy válogatás, legyen bár elegendő terjdelem, sohasem lehet maximálisan teljes. De ha már tényleg megpróbáltak összegyűjteni minden kulcsrendezőt, Fellinin keresztül Fassbinderen át Tarkovszkijig, akkor egyszerűen érthetetlen, hogy mindezen túl vajon hogyan száműzhették például számos kultfilm alkotóját, Marco Ferrerit vagy Dusan Makavajevet, s helyettük miért szerepelhet mondjuk John Hughes, a Belevaló papapótló piti dirigense a kötetben.
Magyar részről egyébként egészen tisztes a helyzet: Mészáros Márta, Szabó István és Jancsó Miklós mellett Tarr Béla is szerepel. Hiányoltam ugyan Makk Károlyt, vagy Fábri Zoltánt, pedig Makk a Macskajátékkal, Fábri pedig több munkájával is feltűnt annak idején az Oscar-jelöléseken, minthogy ez a mustra is főként az Amerikai Filmakadémia szemüvegén keresztül osztályozza az alkotókat. (De legalább itt már említésre kerül Cannes, Berlin és a Sundance fesztivál is!) Ám ne legyünk telhetetlenek, elvégre lengyel barátaink is szegényebbek itt egy Zanussival, ahogy a csehek is egy Jan Sverákkal, az oroszok meg Mihail Kalatozov és Nyikita Mihalkov nélkül kénytelenek a nagyvilág elé somfordálni.
És ez még csak az egyik gond. A legnagyobb probléma ugyanis a rendezői kötet hihetetlenül ingadozó szakmai színvonala. Tudom, hogy pár mondatban borzasztóan nehéz összefoglalni olyan rendezők életművét, olyan filmek szinopszisát, akikkel és amelyekkel egyébként egész esszék foglalkoznak. De azért hülyeségeket leírni talán mégsem volna muszáj.
A kötet közel ötven szerző közös munkája, éppen ezért gondolatilag rendkívül eklektikus. Találhatók benne korrekt szövegek, de akadnak bőven kimondottan felszínes megközelítések, félresiklások, és a butaság határát súroló mondatok. Miközben sajnos ritka az objektív mérce és igen sokszor találkozunk az ízlésen túlmutató egyéni marhaságokkal.
Néhány példa.
Fellinit bizonyos Matthew Conniam „öntetszelgőnek” tartja, aki a hatvanas évektől szerinte „játssza a maestrót”, és aki „úgy érzi, villoghat”. Hát, nem túl cizellált jellemzés egy ekkora alkotóval kapcsolatban.
Bergmanról szólva bizonyos Samuel J. Umland azt írja, hogy a vallásos hit problémájával foglalkozik, A nap vége pedig mérföldkő a pályán. Holott a mérföldkő valójában, ez filmes közhely, maga Bergman is ezt vallotta, a Tükör által homályosan, a mester művei pedig ezerszer összetettebbek annál, ahogy a szócikk szerzője pár sorban lefirkantja.
De nézzünk egy durvábbat: a Pulp Fiction cselekménye, bizonyos Garret-Schaffin Quiray szerint „két bérgyilkos körül forog, … akik az életük átértékelését fontolgatják”. Ennyi, komolyan. Semmi több. Ez a Pulp Fiction, a kilencvenes évek meghatározó, az egész globális filmnyelvre hatást gyakorló posztmodern alapvetése. Ha ebből kellene ráismernie valakinek a Ponyvaregény művészi lényegére, azt hiszem, bajban volna.
De bizony egyik kedvencem, Stanley Kubrick Tágra zárt szemek című sokrétű mesterműve is leredukálódott a következő tartalomra: „egy orvos az erkölcsi határokat kereső felfedezőútja a szexualitás rejtett világában”. Mintha egy bulvármagazinból másolták volna.
Lars von Trier műveiről is elég sok oktondiságot olvashatunk, ahogy azt sem értem, Gibson Apocalyptójáról hogyan írhatták le, hogy a „kritikusokat és a közönséget is megnyerte”. Igaz, én csak a hazai kritikákat olvastam róla, de szinte minden mértékadó recenzens egyértelműen a gyökerekig taposta.
Persze sok érdekességet is megtudhatunk, például, hogy Spielberg nem fogadott el pénzt a Schindler listája holokauszt-eposzáért, illetve rádöbbenhetünk, mennyi rendezői életművet nem ismer az ember teljes egészében és mennyi érdekes alkotás nem került be soha a hazai filmforgalmazásba. Becsúsznak hibák is: Fassbindernél például csak születési dátum szerepel. Ezek szerint a termékeny mester még él, csak 1983 óta nem készített filmet?
A két kötetnek metszete is van, mert néhányan itt is, ott is feltűnnek, hiszen egyszerre neves színészek és rendezéssel is foglalkoznak: ilyen Clint Eastwood, Robert Redford, Mel Gibson és Woody Allen.
Nem tudom, a fordításnak és magyarításnak mennyi szerepe van az albumok minőségében, de összefoglalva azt mondhatnám, a komoly filmrajongók bátran kihagyhatják őket, ha viszont van egy 12 éves gyermekünk, aki érdeklődik a filmművészet iránt, bátran helyezzük a fenyőfa alá, feltéve persze, ha tudunk ennyi pénzt szánni rá. Annyi információ azért található bennük, amennyi megalapozhatja a későbbi tanulást. Én legalábbis tizenévesen biztosan örültem volna nekik.
