B-Erdős Virág kifordítja a megszokott rendet Eurüdiké című novelláskötetében. (Kérdés: mit jelent a kifordítás és mit a rend? A rend kábé az a férfi központú társadalmi berendezkedés, ami minden hatalmat, így a nyelv és a történet elbeszélése feletti hatalmat is a férfinek tulajdonítja. A kifordítás az ezzel való játék.) És akkor a rövid sztorik is mire mennek rá? Anyaság, gyerekek, szülés, nőiség, amihez frappánsan kapcsolódik a Máraitól vett mottó: A lányok hülyék.
Erdős Virág: Eurüdiké, Novellárium-sorozat, Magvető, 2007, 122 old. 2290 HUF.
Eurüdiké vár. Orpheusra, aki össze-vissza bénázik, istenekkel tárgyal, megállapodik, és amikor minden jó lehetne, elgyengül és rosszul dönt: eredetileg ugye visszafordul, Erdősnél nem (És ő?), egyszerűen nem tetszik neki Eurüdiké, vagy nem ismeri fel. Ez eddig a férfiak története volt, hiszen valljuk be, kit érdekelt a nő a sztoriban? (Erre utal Kálmán C. György is az ÉS-beli kritikájában). Erdős Virágot érdekli.
És nem azért, mert olyan divatos ma nőirodalmat írni, vagy mert a nőiség tapasztalatának megírása trend, mint azt néhány irodalomkritikus mondja (itt, meg itt). Mintha elvitatható lenne egy nőtől, hogy megírja magát, nemét, a világot. Ahogy a férfiaktól sem vitatják el ezt soha. Erdős Virág újraírja a nagy, férfiközpontú történeteinket, viccesen csinál hülyét a férfiakból, a nőkből, az irodalomból. Egyszerre humorosak és tragikusak a történetei, és itt nem valami mélylélektani Szeszélyes évszakokra kell gondolni.
Ha az olvasó megkedvel egy szerzőt, egy beszédmódot, egy stílust, akkor utána minden új megjelenése egy dupla vagy semmi-játék. Mert nemcsak egy olvasót kell megnyernie, hanem mindenféle elvárásokat is le kell küzdenie. Nekem hiányzott (inkább keveseltem) belőle az elvárt és megszokott formai- és nyelvi játékosságot, mintha sürgette volna a deadline. 122 oldal nem sok, de több szöveget nem kellett volna beválogatni.
Valamiért én benne akarom (?) látni a magyar Jelineket: hasonló problémák, és hasonlóan a nyelv felől megközelített megoldások. Eddig rövidebb műfajokkal próbálkozott, ami az irodalmi életben egyet jelent azzal, hogy kisebb is a tétje. És az Eurüdiké a lehető legkisebb vállalás, a szerző biztonsági játékának megvan az az előnye, hogy nem ront, pontosabban nem jelentőset. Persze, ha az ember nem vállal, akkor nem nehéz.
Húsz novellából, plusz egy versből áll Erdős Virág Eurüdiké című novelláskötete, amiből az egyik leghosszabb és legerősebb a Mária című, amit már a Szomjas oázisban is olvastam. Ha bővebben írnék erről a fájdalmasan abszurd történetről, akkor mindent tönkretennék, ezért inkább hagyjuk.
A menyasszony című történet is hasonló eset, de itt az elején sejteti a szerző, hogy a hajléktalan Salamon király egy felfújható guminőt szed ki a kukából, és igyekszik vele közösülni. Cinikus távolságtartással kezeli nyelvileg a történeteket Erdős, miközben olyan szociális érzékenységet mutat, mint a vezető pártok választások előtt. Minden mikro- és makrotörténet hordozza a nagy mítoszokat, ezért a sok bibliai utalás is, alapsémákat ismétel újra és újra, és persze nem mindegy, hogyan. Erdős a hogyanban a legerősebb.
A kísérletező kedvű szerző próbálgatja a formai kereteket (az Eurüdiké című kötetzáró szöveg egy vers például), amik épp ezért kicsit kilógnak, de ettől függetlenül jók: a Bedekker Demszky-ellenes rigmusaiban Budapest hanyatlását írja meg: „Budapest egy nagy és szabad ország. Budapest területe annyi, amennyi, de a lyukakat is beleszámítjuk, akkor több. (…) Budapest kulturális élete pezsgő, vidékieknek fröccs. Budapesten a költők szoborból vannak, ülnek a seggükön, és nézik, hogyan úszik el.” A Hopp, te Zsiga! című képaláírás-sorozat még szélsőségesebb e tekintetben, amelyek Szilágyi Lenke képei alá készültek. Egy pocsolyába ugrik bele egy férfi – ezt látjuk a képen, Erdős ennél többet: a képnek nem lehet egy története. Annyi van, amennyi tekintet.
A klasszik karácsonyi Betlemehes sztori, az Absolut Christmas nekem modoros, ahogy még néhány szövegen érzem azt, hogy sok. Mintha ezzel kompenzálna. A kötet hibái ellenére jó olvasmány:
1, olyan rövidek a történetek, hogy egyet-egyet az Oktogon és a Nyugati között el lehet olvasni a Combinón
2, olykor szórakoztatóak, sőt hangosan fel lehet nevetni Erdős nyelvhasználatán, beszédmódján
3, éppen annyira fájdalmasak olykor, hogy nem engednek a szövegek
4, sok intertextus az irodalmi játékok kedvelőinek.
Mi más kellene?
Kockáztatás, mert a köteten nem érződik, hogy Erdős az előzőekhez képest többet akarna, hogy bátran, merészen feszegetné saját határait. Inkább a kényszer és a kapkodás jön le. Ha valaki tehetséges, feszegesse a határokat. Mert most csak a kötelezőt hozta, és ha valakinek az írásait szeretjük, akkor az kevés.
