C
Nagy Zsuka: Mégismarionett, Tipp Cult Kft., 2008, 84 oldal, 980 Ft.
Többé-kevésbé e két fogalom, a szerelem és alkohol tematikája köré szerveződik Nagy Zsuka első verseskötete (korábban például a Bárka, a Napút és a Spanyolnátha folyóiratokban olvashattuk a verseit). A kötet négy tematikus egységre oszlik: az első szerelmes verseket tartalmaz, a második és a harmadik versei a társadalom és az emberiség elnyűhetetlen problémáit vetik fel, a negyedik egységben pedig újra a magánélet kerül előtérbe. A kötetcím megegyezik az kötetzáró vers címével, sőt a marionett a mottóként funkcionáló első költeményben is szerepel. A marionettszínházat Kleist − amennyiben eltekintünk a híres esszé ironikus olvasatától – istenítette; ám a költőnő marionettszimbóluma egyértelműen negatív, az emberi szabadság, akarat és szándék beteljesíthetetlenségére, a saját döntés lehetetlenségére utal; az élettelen bábok dróton rángatott, ezerfelé elkötelezett élőlényekké tűnnek át.
Az irodalmi előképeket tekintve Nagy Zsuka a szóköltészet bűvöletében él: központozás nélküli, itt-ott rímes szabadverseit az a túlburjánzó, szabad asszociációs képalkotás és szóképekre, képhalmozásra épülő szerkesztés jellemzi, amely a múlt század hatvanas éveinek végére, a hetvenes évekre datálható, és amelyet erőteljes (például kozmikus vagy nemzeti) mitologizálás jellemzett. Mitológia itt is van bőven, nem véletlenül említettem az antikvitást: Kalüpszó, Artemisz, Dionüszosz és cimboráik (vagy éppenséggel ellenségeik) fel-felbukkannak a kötet verseiben, de a szövegek – és a kötet – egészét nem szövi át a mítoszi hagyomány, és a mitikus figurák, istenek, nimfák alakjai sem kerülnek új kontextusba, metaforává, hasonlattá, ornamentikus elemmé redukálódnak, ami nem feltétlenül baj, csakhogy a szövegkörnyezet és a mítoszra való utalás közötti kapcsolat néha szervetlen: „viharvert Odüsszeusz a tengeren / a pulthoz lépek / és akciók helyett / írok neked egy verset” (szenteste előtt), így a mitológiai alakok olyanok a versekben, mint a tinédzser szobájában a poszterek a falon.
A kétségkívül gazdag képáradat a tiritarka festményekhez hasonló: a túl sok szín egymás mellett szürkének hat, ráadásul a költői képre épülő szerkezettel sokszor az a probléma, hogy amikor hirtelen más képzetkörre vált,, töredezetté válik a szöveg (tipikus példa: „otthon meleg sült tök vár / mézédes tested ambrózia // a Díszlettervező / fehér festéket szór / fekete kartonra // jégvirágokat lehel / a kisszoba” (karácsonyi ajándék) – értem én, a hideg külvilág és a meleg belső világ ellenpólusai, de valahogy széteső az egész), és a képek önmagukban nem tudják elvinni a verset. Akadnak azért találó, eredeti megoldások is, mint például a szenteste előtt e gyermeki fantáziára építő szakaszában: „a teliholdnak répaorra van / koromból szemet rajzol neki / egy pajkos kisisten / az ég-boltból vett / fekete filcen”. A stílusregiszterek és –rétegek keveréséből izgalmas egyveleg válhatna, de az arány nem mindig megfelelő: „csak jár az óra monoton / ritmust ad a szerelem táncának / örök éjszakák borízű nászának / teljes gőzzel szexmaraton / nyári alma mell ribizli mellbimbó” (kockák egy szerelmesfilmből); a fesztelen, társalgási stílusból, esetleg szlengből átvett kifejezés idegennek érződik az emelkedettebb, a klasszikus szerelmi líra képei, stílusa mellett, így inkább hat komikusnak, mint vagánynak.
A szerelmi líra szenvedélyes, az erotikát illetően csöppet sem szégyenlős; a nő szerepe a feltétlen odaadás és imádat, a testi szerelemben viszont egyenrangú a férfi és a nő. Ezzel kapcsolatban tehát nincs szerepkonfliktus, ha mégis – nagyon kevés utalás van erre – ez nem társadalmi, hanem egyéni probléma: „[…] szingli vagy / férjre vágynál nagy családra / ha a család is megadatott / a magányos hőst akarod” (mindig más). A közösségi horizontot is magukba foglaló darabokat kevésbé sikerültnek érzem. Nem azért, mert a vátesz-költő típusa kihalóban van, és emiatt a közösségi témák lírába foglalása időszerűtlen lenne. Csak a problémák kimondása túl direkt; árnyaltabban is meg lehetne fogalmazni, hogy „kegyetlen a világ”, még ha ez igaz is.
A kevés rímes sort jobb lett volna hanyagolni, mert vagy rag- vagy kínrímek, a nőrím után következő hímrím (vagy fordítva) pedig súlyos verstani hibának számít (ha csak nem szándékos). A szabadvers nem azt jelenti: ahogy esik, úgy puffan. Én ugyan nem hiszek abban, hogy az irodalomban-költészetben bármiféle lineáris fejlődés lenne, és ún. tendenciákat kellene követni, de számomra ez a típusú líra a 21. század elején kissé megkésett. Bár a hangnemet, stílust tekintve egységes a kötet, a költemények zsengéknek hatnak – nem ártott volna még egy kicsit érlelni őket, és erősebbel indítani.
