Szendi Gábor: Isten az agyban (részlet)

Szendi Gábor: Isten az agyban, Jaffa, Budapest, 2008. 

Bevezető, amelyet ezúttal nem kéne átugrani

Ez a könyv a hitről szól. A hitről – a tudomány nézőpontjából. Szirupmentesen, de remélhetőleg annál izgalmasabban. Hit persze sokféle van, de hit nélkül nincs teljes élet. A hit azonban nem feltétlen istenhitet jelent. „Isten meghalt”, üzente Nietzsche Zarathustrán keresztül, s az istenekkel a tragédia

is meghalt, mondta George Steiner A tragédia halálában1. Az istenfogalom sokunknak már nem elfogadható, mások számára viszont átélhető és kézzelfogható realitás. Ez a könyv nem arról akar szólni, mi választja el az istenhívőt az ateistától, hanem arról, mi köt minket össze. Ami közös bennünk, az a hitszükséglet. Az ember hittörténetének tanulmányozása, vagy a könyvben

ismertetett tudományos kutatási eredmények egyaránt azt bizonyítják, hogy a hit előrehuzalozottan ott van agyunkban, s az emberi lélek úgy tűnik, akkor tud hatékonyan működni, ha a hit mozgatja. A hit mindent átható jellege meghatározza egy ember gondolkodását, viselkedését, érzéseit. Hit nélkül

nincsenek célok, nincs erkölcs, hit nélkül az ember csak vegetál. A hit mindenki beépített gyári tartozéka, mondhatni alapfelszereltség. A kérdés az, hogy sikerül-e beindítani a hitprogramot valakinek az élete, neveltetése során. Hit sokféle lehet. Az emberi értékek felől nézve nem biztos, hogy jogos az a felosztás, miszerint vannak istenhitek és nem-istenhitek. Sokkal fontosabbnak

érzem azt a kérdést: mennyire öncélú vagy közösségi célú a hit.

Az a hit, amely reggeltől estig csak egy isten öncélú imádatra épül, az én szememben

nem sokat ér, mert nem az emberért van. De amikor Teréz anya Isten nevében a szegényeken segített, vagy amikor sok keresztény a nyilas korszakban Isten nevében zsidókat bújtatott, az előtt a hit előtt meg kell hajolnunk, mert minden igaz hit közvetlenül, vagy istenen keresztül az Emberért

van. Körösi Csomát a magyarság gyökerének keresése, Einsteint az egyesített mezőelmélet éltette, a zöldeket a Föld megóvása, egy anyát gyermekei felnevelése hajtja – s hadd hozzam szerényen szóba magamat is –, engem most ennek a könyvnek a megírása lelkesít, de emögött egy gyermekkorom

óta bennem élő tudásvágy munkál. A hitet azonban sosem szabad összetéveszteni a tárgyával. A hit igazi lényege mindig az értelem keresése az élet folyamatában. Hinni valami előrevivőben,

valami másnak is hasznára levőben – értelmet ad az életnek. A hit mindig túlmutat adott tárgyon, célon, a hitnek mindig van egy általánosabb jelentése: része vagyok egy magasabb értelem tervének, Istennek, a Sorsnak, az Életnek, az Emberiségnek célja van velem. A hit lényege: tartozni

valahová. Egy közösséghez, egy eszméhez, egy valláshoz, s tenni azért, azokért, akihez tartozunk. Terápiás tapasztalataim is azt mutatják, hogy az ember „értelmet kereső állat”, és az emberi szenvedés egyik forrása, hogy valaki nem találja útját élete értelméhez, nem találja meg rejtett „küldetését”, vagyis nincs hite. A hitnélküliség spirituálisan tesz szomjassá, éhessé, magányossá. Nem a nyelv, nem az eszközhasználat, hanem a hit különbözteti meg az embert az állattól. Ennek a nagy hitszükségletnek megvannak a veszélyei, mert az ember ettől annyira manipulálható. Minden diktatúra létrehozta a saját ifjúsági szervezeteit, lásd Mussolini Farkaskölykök mozgalmát, Hitler Hitlerjugendjét és Kádár kisdobos-úttörő-KISZ agymosodáját. De a hitszükséglet hamis kiélését jelentik számomra az előítéletes vagy szélsőséges ideológiai-politikai mozgalmak, a tudománytalan „gyógymozgalmak”, stb. A hamis eszmék különös forrongását figyelhettük meg a 20. században, s ez mindig felerősödik olyan válságkorszakokban, mint amiben manapság mi is élünk. A hamis hitek mindig mások szellemi

vagy fizikai megsemmisítését implikálják, az igaz hitek pedig mindig az egyes és egyetemes emberi kibontakoztatását.