Végül elmentem a kocsmába és elkezdtem olvasni. Nem is tettem le többé. Ennél a pontnál szeretném megkérni a kedves olvasót, hogy menjen el a boltba és vegye meg ezt a könyvet. Ne a Magvető kiadó miatt, ne a borítón is szereplő székely Fidel miatt, hanem azért mert lehet, hogy az elmúlt öt év legsúlyosabb novelláit fogja olvasni, és közben csuklik a röhögéstől. Mert ez a Vida ilyen. Ez a pasi nagyon tud. Mondom, szerintem nagy kaliberű szerző. Aki elolvassa ezt a könyvet, egyet fog érteni velem. Mondanám is, hogy miért.

A kötetben szereplő tizennégy novella olyan remekül, jó nyelven megírt szöveg, hogy az már önmagában eladná a Novellárium sorozat ezen darabját. A történetek kerek egészek, mindegyik izzik a profi kidolgozástól, nagy valószínűséggel állíthatom, hogy Vida mindnyájunknál jobban beszél magyarul. Nincs a kötetben szó nemzethalálról sem egyéb vidám témákról. Amit itt olvashatunk (óvatosan mondom) az egy erdélyi ember magánmitológiája. Ebben a mitológiában pedig Krisztustól az amerikai néger ejtőernyősig -a vadorzókon és városi közhülyéken keresztül - mindent megtalálhatunk. És jól érezhetjük magunkat, mert Vida igazi kelet-európai humanista, a Krúdy-Hasek-Hrabal nevével fémjelezhető irodalmi vonal méltó folytatója. Történeteiben nincsenek igazán gonosz emberek, derű és szeretet lengi be a novellákat, vaskos, a legjobb fajtából való humorral karöltve. Mindenki eszik és iszik, pucolja a puskát, párbajozni készül egy nő miatt – van itt minden, ami garantálja, hogy nem maradhatunk közömbösek egyetlen sor iránt sem.

A kocsmában többen odajöttek hozzám, hogy min nevetek ilyen hangosan. Kénytelen voltam több ember kezébe adni ezt a könyvet. Nem hiszem, hogy az elmúlt tíz évben valaha olvasta volna ennyi szakmunkás a Magvető bármelyik kiadványát, én speciel idáig még nem hallottam olyan hidegburkolóról, aki licitálni kezdett volna bármilyen kortárs szerző művére.

Hogy mi a titka Vida könyvének, arra találtam egy jó anekdotát a kötetben. Bullandrinóról, a környék vén kanmedvéjéről szól, akit nem fog a golyó. Még a farkasok is félnek tőle, ha egyszer elpusztulna, nem mernék szétszaggatni a tetemet. Ő is vénül azonban, a novella szereplője vizsgálja a medveszart és levonja a konzekvenciát: már az sem olyan, mint legutóbb. E szövegvilágban minden épp elmúlik, minden utoljára van, de Vida nem ítélkezik, hanem konstatál. Lehet, hogy Vida az erdélyi Bullandrinó. Királyi vad. Egyetlen kérdésem marad a novellák elolvasása után: nálunk itt Pesten miért nincsenek ilyen medvék?