Új rovatot indítunk kedves olvasók: azokat a könyveket fogjuk kitárgyalni, amelyek különböző okok miatt még nem jelentek meg anyanyelvünkön. A paletta kellőképpen széles, képtelenség is lenne teljes egészében átfogni, így várjuk mindenki ajánlását, bemutatását, (konyvesblog@gmail.com), egyetlen kikötésünk van csupán, hogy az adott szövegnek még ne legyen magyar fordítása.

F. Scott Fitzgerald: This side of paradise

Az első remek könyv, amit szeretnék bemutatni talán valamilyen formában kakukktojás, hiszen nem teljesen felel meg a követelményeknek. Két évvel ezelőtt, kezemben a This side of paradise-szal beestem egy kávézóba, ahol néhai szerkesztőnknek, Babiczky Tibornak lelkendeztem órákon keresztül Fitzgerald első regényéről. Azt is felvetettem, hogy utána kellene járni, létezik-e magyar fordítása és ha nincs, le kellene fordítanunk. A neten nem találtam magyar fordításra utaló nyomot (bár gyanúsnak gyanús volt, hogy az Édenen Innen címmel emlegették a kötetet) így lelkesedésem egészen addig töretlen maradt, míg Babiczky fel nem kereste a magyar fordító pápát, Réz Pált, aki úgy emlékezett, létezik magyar fordítás.

Bár még az Európa Kiadó igazgatójának is felvetettem az újrafordítás ötletét, a dolog elsikkadt, nem lett belőle semmi, holott az angol nyelvterületen ezt a könyvét tartják Fitzgerald legjobban sikerült írásának a magyarul is megjelent The great Gatsby (A nagy Gatsby; Szépirodalmi Könyvkiadó 1971, illetve Velopress-P Kiadó 1994) után.

Ami biztos, hogy Fitzgeraldnak három könyve és egy válogatott novelláskötete (Az ólomkristály; Európa Könyvkiadó 1969) megjelent magyarul, az egyik regény a fent már említett Great Gatsby, a másik az 1934-es angol kiadású Tender is the night (Az éj szelíd trónján; Európa Könyvkiadó 1981) valamint a the last Tycoon (Az utolsó Cézár.  Kalligram Kiadó 1994; 2004)

Mindemellett elképzelhető, hogy tévedek és a This side of paradise megjelent magyarul, kérek tehát minden kedves olvasót, aki tud valamit a magyar fordításáról az kommenteljen egyet a kötet könyvészeti adatairól, illetve küldje be a szerkesztőségbe, ha rendelkezik egy példánnyal. Hálám nem marad el.

Egy erkölcsi hulla: F. Scott Fitzgerald

„In a real dark night of the soul it is always three o’clock in the morning”

F. Scott Fitzgerald a századelő egyik legnagyobb hatású amerikai regényírója, hatása a mai napig érezhető a kortárs amerikai irodalmon, személye Hemingwayhez mérhető, mellesleg személyes barátságban is voltak. Bár az egyetemi Fitzgerald diskurzusok (vö. Bryant Magnum vagy Roxana Robinson hatástörténeti tanulmányait) kijelölik Fitzgerald szerepét és jelentőségét a modern prózairodalomban, érdekes módon Európában mégsem örvend igazi nagy rajongótábornak.

A szó klasszikus értelmében volt lázadó és rebellis, az amerikai elitről írt és az 1920-as évek generációjáról, amely felnőve „azt találta, hogy minden isten halott, minden háborút megvívtak és az ember minden hite megremegett”. Princetoni diák volt, hamar a társasági élet középpontjába került első regényével (This side of Paradise). Egy félőrült nőt, Zelda Sayre-t vett feleségül és gyakorlatilag keresztül züllötték egész Európát és saját életüket. Jóformán elfelejtve, ismeretlen, alkoholista forgatókönyvíróként halt meg 1940-ben.

A pusztulás előjátéka

Fitzgerald első regényével gyakorlatilag a semmiből a legolvasottabb amerikai író lett, egy egész angol ajkú nemzedék jegyezte meg Amory Blaine, a regény főhősének a nevét. Klasszikus értelemben vett fejlődésregényről beszélhetünk, ahol a főhőst a gyerekkorától egészen az első világháború végéig kísérhetjük, mindezt egy merőben új nézőpontból. Ha elfogultan akarok nyilatkozni, úgy is fogalmazhatok, hogy Fitzgerald megírta a XX. század előjátékát.

Fitzgeraldot a gazdagság, a csillogás és az elit érdekelte, illetve a benne felnőtt elveszett nemzedék. „Amory Blaine minden tulajdonságát az anyjától örökölte, kivéve azt a néhány kósza és leírhatatlan vonást, melyektől ért valamit” ("Amory Blaine inherited from his mother every trait, except the stray inexpressible few, that made him worth while.") kezdi a regényt Fitzgerald és felrajzol egy teljesen új hőst, aki az elit tagja, a legmenőbb egyetem hallgatója, az ő életén keresztül refelktál az író a változó társadalmi normákra és eseményekre, olyan stílusban, amely letehetetlenné teszi a kötetet.

Hőse messze van már Jack London hőseitől illetve a cowboy regények amerikai romantikájától, Blaine egoista és az első pillanattól kezdve tisztában van azzal, hogy az elit tagja, mégis személyes történetén keresztül szembesül magával az elitizmus kicsinyességeivel, zülött belterjességével. Magával szemben is kritikát fogalmaz meg, amellyel gyakorlatilag saját bukását készíti elő. Nem akarok spoilert írni, de a főhős önként mond le minden kiváltságáról és vállalja a kizuhanást a magasabb körökből, annyira megcsömörlik ettől az életformától, amely kicsit sem ismeretlen a mai olvasó előtt. Fitzgerald elitjének ugyanazok a jelszavai, mint a mai elitnek: nem az számít, hogy ki vagy, hanem hogy kit ismersz, nem az az érdekes, honnan jöttél, hanem, hogy mennyi van a bankszámládon, és a legfontosabb, hogy nincs együttérzés senki és semmi iránt.

Fitzgerald higgadt, precíz és elképesztően szellemes, mintha Oscar Wilde köpenyéből ugrott volna ki (nem véletlen a kötet elején található OW idézet), de már lehántva minden viktoriánus kacifántot. A This side of paradise-ban minden romlott és intrikus, semmi sincsen a helyén, a szerelem nem teljesedhet be, ha nincs hozzá anyagi fedezet, a vallás semmilyen megoldást nem nyújt, aki nem alkalmazkodik az elit szabályaihoz, az bukásra van ítélve.

Amory Blaine karaktere körülbelül olyan emblematikus figurája a XX. századnak, mint Julien Sorel a XIX-nek, az a fajta írásmód pedig, ahogyan Fitzgerald sütkérezik a Princeton elitjének az életében konkrétan tettenérhető olyan kortárs szerzőknél is például, mint Bret Easton Ellis.

Ellisnek ugyanaz a témája, mint Fitzgeraldnak, csak jó nyolcvan évvel később. Mégis, míg Ellisnél a nyers brutalitás kerül előtérbe, addig Fitzgeraldnál a kiüresedés, valaminek az elvesztése a téma, és persze marad a tanulság, hogy lejárt a hősök kora.

A regény utolsó mondata Amory Blaine szájából hangzik el az első világháború hősi halottjainak temetőjében: „ Ismerem magam és ez minden. ("I know myself and thats all")

A II. világháború és minden borzalmával ismeretlen volt Fitzgerald előtt, mégis megelőlegezte az emberiségnek.

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, nekem mindig a hideg futkos a hátamon, ha olvasom. Fitzgeraldról könyveket lehetne írni, címadási szokásairól, botrányairól és jellemalkotási módszereiről órákig beszélgetni, csak sajnos nincs rá elég helyem. Akinek kedve támadt elolvasni a regényt, az itt megteheti. Érdemes.