B-
Latzkovits Miklós: Laboda. Magvető, 2008, 148 oldal, 2290 Ft.
A novelláskötet első írásában szereplő könyörtelen uralkodó sok meséhez hasonlatosan egy (és nem három) feladat teljesítéséhez köti lánya kezének elnyerését, ám jelen esetben nem sárkányokat kell lemészárolni, hanem megadott feltételek alapján írni egy történetet. Nagyjából hasonlóra kerül sor a könyv zömében: adott egy Laboda, adott a születési és a halálozási dátuma (mindkettő május 13-a, csak a halálozás éve változó); és ő hazája legfaszább csávója, csakhogy amint az már lenni szokott, környezete ezt nem igazán értékeli.
A kötetkompozíció és az egyes szövegek szerkezete a pedantériáig szabályos. Az első, az utolsó és a középső novella kivételével Laboda élettörténetének variánsait olvashatjuk (valamint egy történelmi paródiát), míg a kivételek, amelyek minden bizonnyal a szerkezet alappillérei, a szövegalkotással, az olvasással, a fikcióval és az irodalom mibenlétével foglalkozó irodalomelméleti játékok. A Laboda-sztorik szürreális történelmi ismertetővel, társadalmi körképpel és nemzetkarakterológiai halandzsával indulnak; Labodáról már születése pillanatában kiderül, hogy kiválóbb mindenkinél; eleinte imádják, majd besokallnak és megtagadják, úgyhogy elhagyatva (néha híveivel körülvéve) búcsúzik az élettől. Ha a tematikát és a novellák felépítését vesszük, a történetek az individuum és a tömeg szembenállásának, az elkülönülés és a kirekesztődés variációi.
Olyan országba vezet a könyv, ahol az apa köcsög, az anya kaktusz alakú, az emberek üllőt viselnek a fejükön vagy éppen pecséttel verekednek, a szőke víz tényleg szőke, a kiabálás művészet, akik egyszerre nyúlnak egy pénzdarabért, a levegőbe emelkednek, a bölcsészek pedig, miután a társadalom kiközösíti őket, megszállják a várost. Afféle helyi ízekkel fűszerezett mágikus realista iromány is lehetne ez, ha a fenti képtelenségek valóban egy meseszerű, álomlogikára épülő világot alkotnának, csakhogy ezek eljelentéktelenednek a töménytelen irodalmi játék mellett: a főhős alakváltásai, azonossága és nem azonossága, a számtalan utalás más szövegekre, a közismert történetek, motívumok összegabalyodása egy novellán belül (például az erdő szárnyas lakóinak mesedélutánt tartó Laboda burkolt utalás a madaraknak prédikáló Szent Ferencre, de mivel Defoe Robinsonját olvassa föl, ezáltal a felvilágosodás irodalmát is belekeveri, és ha ez nem lenne elég, belép a képbe Oidipusz mítosza is egy szexi szfinx személyében). Szóval túl sok a belterjes bölcsészpoén, és ami eleinte vicces, az engem a vége felé határozottan fárasztott: hány bőrt húznak le még erről a szerencsétlenről, hányféle elbukást, halálnemet találnak ki neki – akárcsak a mondókabeli katicabogár esetében.
