Általános cikkek litera schein_gábor 2010 vb2010

Schein Gábor: Két igaz ember boldog - Foci vb a Literán

Könyves Magazin | 2010. június 13. |

A dél-afrikai labdarúgó-világbaknokság idején, A Litera meccs embere című, egy hónaposra tervezett rovatábaan, a mérkőzések egy-egy érdekes vagy valami miatt nevezetessé vált szereplőjére irányítja az olvasók figyelmét. - Elsőnek Schein Gábor.

Elkezdődött! Elkezdődött a tizenkilencedik! Vizsgálom magamat, megvan-e még bennem valami abból az izgalomból, amellyel gyerekkoromban vártam az első meccset. A játékot, amely valaha minden mást kizárt a világból.



Az első világbajnokságom a 78-as volt. Akkoriban, kilenc évesen, egy bonyolultan kifundált hazugságsorozat szégyenletes lelepleződése nyomán büntetésemet töltöttem. A büntetés legsúlyosabb tétele az volt, hogy a szüleim eltiltottak a világbajnokság nézésétől. Ezt meg is tehették, mert akkoriban költöztünk új kétszobás lakásba. Ha a régi egyszobásban maradunk, megoldhatatlan lett volna a tiltás, hiszen akkor apámnak is le kellett volna mondania a világbajnokságról. Sírás, veszekedés – nem részletezem. Ma már tudom, hogy a gyerek megbüntetésébe igazán a szülőnek szakad bele a szíve. A két szobát elválasztó ajtó félig nyitva maradhatott, és én a félig nyitva hagyott ajtóból remegtem végig, ahogy a nyitómeccs elején egy kitenyerelt lövés után Csapó középről Fillol kapujába passzolt. Góóóól! Végtelen boldogság. Aztán a félidő végén az argentinok egyenlítettek, a másodikban pedig a bíró közreműködésével elintéztek minket. Gyerekkorom egyik legszomorúbb jelenete volt, ahogy a kiállított Törőcsik, akit addigra rommá rugdostak az argentinok, a szerencsétlen sorsú zsenik büszkeségével visszafordult, siralomáriáját a szájáról kellett leolvasni, aztán levonult, sokáig vonult lefelé a nagy kilences, és tudni lehetett, hogy mindennek vége. Úgy kezdődött a világbajnokság, hogy rögtön vége volt. A fiú, aki a félig csukott ajtó mögött abban a pillanatban elsírta magát, beavatást nyert a magyar futball eleve tragikus történetébe. Isten hozott, kispöcök. Ez a történet akkor még átélhető volt. Ma már nem az. Nekem nem. Hol van az egész testet rázó remegés a válogatott meccsek előtt? Hová lett a figyelem, amely másfél órára a focin kívül minden mást eltörölt a világból? Hol vannak az éber álmok, amelyek visszaidéztek egy-egy mozdulatot, mintha az én mozdulataim lettek volna, mintha Törőcsik és Fazekas, akkori bálványaim helyettem cselezték volna tisztára magukat a Népstadionban, és helyettük én, bizony én? Mindez elmúlt, az érzésre is alig emlékszem.

TOVÁBB>>