Rubin Szilárd: Mulatság a farkasveremben, 

Albatrosz-sorozat, Magvető, 1973

Rubin Csirkejátéka a magyar irodalomhistória egyik legjobb regénye, de ezúttal a krimibe tett, tudomásom szerinti egyetlen kirándulásáról lesz szó. Mindössze százhetvennégy oldal a könyv, és túlságosan sok minden szeretne lenni ahhoz képest, hogy ennyire rövid.

Mint a komcsi éra krimiszerzői általában, Rubin ellenállhatatlan késztetést érzett ahhoz, hogy ideológiát vigyen a történetbe (vagy éppen csak maga a megjelenés függött ettől, franc se tudja már ezt megmondani...), méghozzá lapáttal, bőven adagolta. Kémsztori, szalonkrimi és lírai realizmus ütközik a regényben, de az istennek sem áll össze egységes egésszé.

Az amerikai hírszerzés - már az első bekezdés egyértelművé teszi micsoda romlott kapitalisták - egy magyar tudós hasonmását küldi Magyarországra az eredeti helyett; céljuk, hogy egy befalazott, hátrahagyott örökségre rátegyék a kezüket. A hasonmás meghívást kap egy kanbuliba, amit egykori iskolatársai (pontosabban az eredetijének az egykori iskolatársai) rendeznek meg egy hegyvidéki házikóban. Pár csaj is odakeveredik, feleségek, szeretők, már áll is a bál, és játszadozásaik csúcspontján valakit megfojtanak a sötétben. Tiszta szerencse(?), hogy a baráti társaság egyik tagja a Pestről idekeveredett elhárítótiszt, aki azonnal nekilát a nyomozásnak.

Persze nem véletlen, hogy ott van közöttük - ez már túlságosan nagy véletlen lenne. Kezdettől fogva tisztában van vele, hogy ismerősei közül valaki áruló, ám abban már koránt sem, hogy a gyilkos és a kém ugyanaz a személy...

A regény legszebb pillanatai Rubin ember- és környezetismeretéből adódnak: figuráinak a mindennapok pitiáner harcaival kapcsolatos rezdülései realista-mód hihetőek, és éppen ezért hatnak a kémmotívumok idegen testként a szövegben. Ha ezt az egészet primér barbárság, féltékenység, pénzéhség indítaná útjára, és nem foglalná keretbe ez az egzotikusnak szánt dzsémszbondozás, esetleg működhetne a dolog, de jelen állapotában a regény műfaji motívumfragmensek összevisszaságaként hat, amelynek gerince egy konzervatív szerkezetű krimi. Utóbbi sem mentes sajnos a sebesülésektől, pl. a nyomozó lezáró, tízoldalas belső monológja a lehető legkevésbé elegáns. Az ilyesmit illik a történésbe szőni. Az olvasás befejeztével az volt az érzésem, Rubin sorozathőst akart csinálni az elhárítótisztből, további kalandokba zavarni, ám több ilyen regényt nem írt.