Imádjuk a mocskos-drogos-rakenrollos önvallomásokat, ezért is örültünk borzasztóan annak, hogy tavaly magyarul is megjelent két kiváló képviselője a műfajnak (Lemmy - Fehércsíkláz, Anthony Kiedis - Chili a sebre) - kár, hogy nem folytatódott a sorozat, pedig akad kiadandó rockerkönyv bőven. A bennünk lakozó léggitáros kedvéért most megpróbálunk kedvet csinálni még négy hasonló íráshoz, hátha a kiadók is olvasnak minket.
B+
Slash (írta Slash és Anthony Bozza)
A nyolcvanas-kilencvenes évek egyik meghatározó zenekarának gitárosa a szokásos stílben mesél nekünk pályályáról, időrendben haladunk a gyermekkortól a világsikerig. Slash arra nem nagyon panaszkodhat, hogy az óvodában elszenvedett sérelmek miatt fordult a drogokhoz meg az alkoholhoz, és nem is teszi, ő azért hernyózott/kokózott/ivott, mert jólesett neki, nem kellett elűznie semmiféle démonokat, mint megannyi pályatársának. A könyv színvonala meglehetősen hullámzó, néha szinte látjuk magunk előtt a négert (na jó, bértollnokot), amint ráüt Slash fejére, ezt nem így mondjuk, fiam, majd én. Megtudunk sok mindent a Guns n' Roses zenekarról, a lemezek készítésének hátteréről, dugás, drogok, turné orrvérzésig - aki viszont azt várja, hogy Slash elküldi az anyjába Axlt, a zenekar frontemberét, az csalódni fog.
A
The Heroin Diaries (írta Nikki Sixx)
Ez a darab kicsit kilóg a sorból, mivel mindössze egy év eseményeit öleli fel, de azt elég részletesen. Nikki Sixx, a Mötley Crüe nevű Los Angeles-i hajbanda bőgőse a siker felé vezető rögös úton botlott egy nagyot, és belezuhant a hernyóba nyakig - erről a kalandról szól a Heroinnapló, amit Sixx az 1986 karácsonyától 1987 végéig vezetett naplója (leginkább papírfecnikre írt gondolatok) alapján írt meg, hogy okuljunk belőle. Elég kegyetlen könyv ez, nem sok illúziót hagy meg a drogosok világáról, a hányástól a saját vizeletben/ürülékben fetrengésig megkapunk mindent, hozzá kemény önvallomást egy zaklatott gyermekkorától folyamatosan menekülő zenésztől, aki végül saját hajánál fogva rángatta ki magát a legmélyebb gödörből, és úgy-ahogy talpra állt. Megszólalnak benne a zenésztársak, haverok, dílerek és úgy mindenki, akit megcsapott az önpusztítás szele.
C
Tommyland (írta: Tommy Lee és Anthony Bozza)
Sixx mellett Tommy Lee az, akivel a Mötley Crüe zenekart leginkább azonosítja a jónép, így csak idő kérdése volt, mikor ír ő is egy könyvet arról, hogyan lett az egykori mintadiákból a világ egyik legismertebb dobosa. A könyv legnagyobb baja az, hogy T-Bone a celebcsajokkal kötött házasságai miatt (Heather Loclear és Pamela Anderson) túlságosan is a bulvársajtó előtt élte életét, és ettől a könyvben sem tudott elszakadni. Korántsem olyan őszinte ez a biográfia, mint mondjuk Lemmy, vagy Slash könyve, egy kis drog itt, egy kis dugás ott, de nekem lelkem van, sikoltja a dobos, és hosszan ecsetelget olyan eseményeket, amik annyira nem érdekesek (szülinapi buli Pamelával, törpékkel, mentőautóval és így tovább), bizonygatja, mennyire szereti a gyerekeit, és mennyire rühelli azt, hogy a boltba nem tud elmenni, mert egy fotós menten elkapja - de ez nem tartja vissza attól, hogy tehetségéhez méltatlan tévés műsorokban szerepeljen feszt.
.jpg)
A+
The Dirt (írta: Tommy Lee, Mick Mars, Nikki Sixx, Vince Neil és Neil Strauss)
Minden rockkönyvek alfája és omegája a Mötley Crüe zenekari önvallomása, ami ugyan már jó régen jelent meg (2001) de attól még bőven aktuális, mert nem csupán arról szól hogyan drogozta/kúrta/turnézta szét a világot a zenekar, hanem tökéletes kézikönyvnek is tekinthető a "csinálj magadból sikeres, majd bukott rockert" témakörben. Az egyes fejezeteket más és más arc írta (biztos az, aki az adott eseményekre legjobban emlékezett), egy percig sem visszafogott, őszinte és nyers stílusban, azt is megtudjuk a zenekarról, amire még gondolni sem mertünk. Amolyan "kocsmában leülünk a haverokkal sztorizni egyet" hangulata van a dolognak, olvasás közben szinte látjuk magunk előtt a rendőrkocsiba hugyozó rockereket, amint vastagon tesznek a világra, mert húszévesen az ember még azt hiszi magáról, hogy mindent legyűrhet.
