Robert Menasse, a kortárs osztrák irodalom egyik legjelentősebb képviselője a Könyfesztiválra látogatott második magyarul megjelent regénye, a Kiűzetés a pokolból bemutatójára. A szerzőről tudtuk, hogy kedveli a meghökkentő párhuzamokat és szeret rávilágítani az elhallgatott, kínos kérdésekre, interjúnkban is meglepően éles kritikát fogalmazott meg korunk társadalmáról és a történelemhez való viszonyunkról.
Kiűzetés a pokolból című regénye a spanyol inkvizíció szemszögéből, azzal párhuzamba állítva próbálja feldolgozni Ausztria náci múltját. Harmadik generációs osztrák szerzőként, mennyire tud már úgy beszélni erről a kérdésről, hogy nincs teljesen közvetlen kapcsolata a zsidósághoz és a náci hagyományhoz? Jobban fel tudja dolgozni ezeket a kérdéseket?
Az én generációmból mindenkinek van közvetlen kapcsolata a holokauszttal vagy a náci időkkel, mert vagy áldozatként vagy elkövetőként a szülőkön, nagyszülőkön keresztül érinti ez a dolog. Ugyanúgy működik ez, mint amikor ma születik egy gyerek Budapesten, igenis van kapcsolata a sztálinizmushoz mert a szülei, nagyszülei átélték. Sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy akkor is, ha már közvetlenül nem látszik a történelem, mennyire határozza meg a jelent, a jelen realitását? Mikortól végérvényesen történelem, vagy múlt az, ami megtörtént? A 17. században az inkvizíció üldözött és meggyilkolt 6 millió zsidót. Ezt ma már mindenki lezártként, történelemként kezeli, de a hetven évvel ezelőtt meggyilkolt hatmillióra senki nem mondja, hogy lezárt múlt, hanem igenis közünk van hozzá. Tehát az a kérdés, hol kezdődik a lezárás, a feldolgozás mennyi időt vesz igénybe: 100 évet, 200 évet? Ma egyetlen spanyol sem szégyelli magát azért, hogy 300 évvel ezelőtt hatmillió embert gyilkoltak meg, de minden német szégyelli magát azért, ami 60-70 évvel ezelőtt történt. A spanyolok a mai napig az akkor ellopott dolgok között élnek, ebből következik az osztrákokra vetített kérdés: vajon hány generációra van szükség ahhoz, hogy a szégyen ne öröklődjön át?
Mennyire sikerült megválaszolnia ezeket a kérdéseket a regényben?
Azt akartam bizonyítani ezzel a regénnyel, hogy azt éljük át élő történelemként, amire újra képesek vagyunk ráismerni, és nem is oly meglepő módon a jelenhez is azonnal találunk kapcsolódási pontokat. Például, ha elkezdünk az inkvizíció történetével foglalkozni, sok olyan dologra bukkanunk, amely hasonlít a jelenünkhöz, és persze olyanokra is, amelyek a hatvan-hetven évvel ezelőtt történtekkel rokoníthatók. Minden dolog, amely ismeretlen számunkra, már a történelem kategóriájába lesz sorolva, ha így nézünk a történelemre, olyan lesz mint egy tükör, amelybe belenézve mi magunk ugyanolyan öregnek tűnünk majd, mint a kor, amit éppen vizsgálnánk.
Miért pont ezt a traumát állította párhuzamba a 60 évvel ezelőtt történtekkel?
Mert Európa történelme az etnikai tisztogatások fonalára is felfűzhető. Az Ibériai-félszigeten, ezekben a városokban a katolikus hatalomátvétellel tetten érhető a terror kialakulása. Érdekes mozzanat, hogy eddig a történelemben mindig eljött egy pillanat, amikor az egyén képtelen volt nemet mondani a terrorra, nem tudott küzdeni tovább ellene, mert ő is áldozatává vált, nem tudott kibújni alóla. Aztán eljött az az idő is, amikor végre nemet lehetett mondani, például ma. Ma is van terror, ott van a média terrorja, a konzumterror. Ezekre már lehet mondani, hogy nem érdekel minket, nem akarjuk, hogy köze legyen hozzánk, ám az igaz, hogy ennek a döntésnek az eredménye nem is lesz olyan brutális, mint régebben. Ma már senkinek sem kell börtönbe mennie, mert lázad. A problémáink szép lassan egyre banálisabbá, nevetségesebbé válnak. Úgy tűnik, egyre jobban kiüresednek a tapasztalataink: öt-hat generációval ezelőtt az emberek vállalták volna a halált a szabad sajtóért, nézzük meg most a sajtót, ki vállalná a halált, ezekért az újságokért. A történelem és a tapasztalatok egyre nevetségesebbé válnak, erről szól ez a regény. Éppen ezért a regénynek három idősíkja van: a patetikus sík, amely a felvilágosodás kezdetétől, a szabad Európa megteremtéséig tart, ez után jön a második idősík a holokauszt és a náci Németország, és az utolsó a mi generációnk, amely mindennél nevetségesebb és banálisabb. Ma egyedül csak szórakozni akarunk, nőt szerezni, az a lényeg, hogy ne legyen fájdalmas az élet. Ma már senki sem kényszeríthet minket itt Európában, hogy elvekért vállaljuk a halált, bár úgy látom, még akár ez az időszak is eljöhet egyszer újra.
Forrás: litera
Fotók: Valuska Gábor
Kiűzetés a pokolból című regénye a spanyol inkvizíció szemszögéből, azzal párhuzamba állítva próbálja feldolgozni Ausztria náci múltját. Harmadik generációs osztrák szerzőként, mennyire tud már úgy beszélni erről a kérdésről, hogy nincs teljesen közvetlen kapcsolata a zsidósághoz és a náci hagyományhoz? Jobban fel tudja dolgozni ezeket a kérdéseket?
Az én generációmból mindenkinek van közvetlen kapcsolata a holokauszttal vagy a náci időkkel, mert vagy áldozatként vagy elkövetőként a szülőkön, nagyszülőkön keresztül érinti ez a dolog. Ugyanúgy működik ez, mint amikor ma születik egy gyerek Budapesten, igenis van kapcsolata a sztálinizmushoz mert a szülei, nagyszülei átélték. Sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy akkor is, ha már közvetlenül nem látszik a történelem, mennyire határozza meg a jelent, a jelen realitását? Mikortól végérvényesen történelem, vagy múlt az, ami megtörtént? A 17. században az inkvizíció üldözött és meggyilkolt 6 millió zsidót. Ezt ma már mindenki lezártként, történelemként kezeli, de a hetven évvel ezelőtt meggyilkolt hatmillióra senki nem mondja, hogy lezárt múlt, hanem igenis közünk van hozzá. Tehát az a kérdés, hol kezdődik a lezárás, a feldolgozás mennyi időt vesz igénybe: 100 évet, 200 évet? Ma egyetlen spanyol sem szégyelli magát azért, hogy 300 évvel ezelőtt hatmillió embert gyilkoltak meg, de minden német szégyelli magát azért, ami 60-70 évvel ezelőtt történt. A spanyolok a mai napig az akkor ellopott dolgok között élnek, ebből következik az osztrákokra vetített kérdés: vajon hány generációra van szükség ahhoz, hogy a szégyen ne öröklődjön át?
Mennyire sikerült megválaszolnia ezeket a kérdéseket a regényben?
Azt akartam bizonyítani ezzel a regénnyel, hogy azt éljük át élő történelemként, amire újra képesek vagyunk ráismerni, és nem is oly meglepő módon a jelenhez is azonnal találunk kapcsolódási pontokat. Például, ha elkezdünk az inkvizíció történetével foglalkozni, sok olyan dologra bukkanunk, amely hasonlít a jelenünkhöz, és persze olyanokra is, amelyek a hatvan-hetven évvel ezelőtt történtekkel rokoníthatók. Minden dolog, amely ismeretlen számunkra, már a történelem kategóriájába lesz sorolva, ha így nézünk a történelemre, olyan lesz mint egy tükör, amelybe belenézve mi magunk ugyanolyan öregnek tűnünk majd, mint a kor, amit éppen vizsgálnánk.
Miért pont ezt a traumát állította párhuzamba a 60 évvel ezelőtt történtekkel?
Mert Európa történelme az etnikai tisztogatások fonalára is felfűzhető. Az Ibériai-félszigeten, ezekben a városokban a katolikus hatalomátvétellel tetten érhető a terror kialakulása. Érdekes mozzanat, hogy eddig a történelemben mindig eljött egy pillanat, amikor az egyén képtelen volt nemet mondani a terrorra, nem tudott küzdeni tovább ellene, mert ő is áldozatává vált, nem tudott kibújni alóla. Aztán eljött az az idő is, amikor végre nemet lehetett mondani, például ma. Ma is van terror, ott van a média terrorja, a konzumterror. Ezekre már lehet mondani, hogy nem érdekel minket, nem akarjuk, hogy köze legyen hozzánk, ám az igaz, hogy ennek a döntésnek az eredménye nem is lesz olyan brutális, mint régebben. Ma már senkinek sem kell börtönbe mennie, mert lázad. A problémáink szép lassan egyre banálisabbá, nevetségesebbé válnak. Úgy tűnik, egyre jobban kiüresednek a tapasztalataink: öt-hat generációval ezelőtt az emberek vállalták volna a halált a szabad sajtóért, nézzük meg most a sajtót, ki vállalná a halált, ezekért az újságokért. A történelem és a tapasztalatok egyre nevetségesebbé válnak, erről szól ez a regény. Éppen ezért a regénynek három idősíkja van: a patetikus sík, amely a felvilágosodás kezdetétől, a szabad Európa megteremtéséig tart, ez után jön a második idősík a holokauszt és a náci Németország, és az utolsó a mi generációnk, amely mindennél nevetségesebb és banálisabb. Ma egyedül csak szórakozni akarunk, nőt szerezni, az a lényeg, hogy ne legyen fájdalmas az élet. Ma már senki sem kényszeríthet minket itt Európában, hogy elvekért vállaljuk a halált, bár úgy látom, még akár ez az időszak is eljöhet egyszer újra.
Robert Menasse 1954-ben született Bécsben, a kortárs osztrák prózairodalom középnemzedékének egyik legjelentősebb képviselője. Egyetemistaként Bécsben, Salzburgban és Messinában tanult. Doktori disszertációjának befejezése után 1981-től 1988-ig előadóként dolgozott São Paulo-i Egyetem Irodalomelméleti Intézetében. Később több művet is lefordított portugálról németre. Első jelentős írása, a Sinnliche Gewissheit (1988), egy önéletrajzi ihletésű történet, a brazíliai száműzetésben élő osztrákokról szól. Következő regénye (Selige Zeiten, brüchige Welt 1991) már magyarul is megjelent, 1995-ben a Jelenkornál, A regény kora címmel. Legutóbbi 2001-es regénye Kiűzetés a pokolból címmel idén a Könyvfesztiválra jelent meg az Ulpius-ház Kiadó gondozásában. Európába való visszatérése óta Berlinben és Amszterdamban is megfordult, jelenleg Bécsben él. Írásainak gyakori témája a napjainkban is fokozatosan, csöndben terjedő, lappangó antiszemitizmus.
A Kiűzetés a pokolból című regénye megjelenése után hatalmas siker volt, számos irodalmi díjat nyert, tulajdonképpen ez tette nemzetközileg ismertté Menassét. Cselekménye két szálon fut; az egyik a 17. századi portugál inkvizíció idején játszódik, egy titkos zsidó család sorsát, az akkori Amszterdamba való menekülését mutatja be, a másik szál pedig egy, az '50-es, '60-as évek langyos osztrák kultúrközegében élő középkorú történész sorsát követi nyomon. A szerző zseniálisan váltogatja a két idősíkot, miközben a lezáratlan múlt kérdésével küszködik. A két történetszál összefonódásával kibontakozik az európai történelem sötét tablója. Menasse könyvében nem ad egyszerű válaszokat és folyamatos társadalmi vitára ingerel.
Forrás: litera
