Nem csinálunk rendszert más helyeken megjelent szövegek utánközléséből, de mivel a könyvesblogos Babiczky Tibor jegyzi a Nészabadság kritikáját, ezért kivételt teszünk most. Lawrence Block: Döfés a sötétben, még egyszer. Lawrence Block 1938-ban született, első novellája pedig 1957-ben látott napvilágot. Azóta - ha jól számolom - hetvenegy könyve jelent meg, ezek közül nyolc novelláskötet, négy pedig amolyan "hogyan írjunk gyorsan sikerkönyvet?"-jellegű kiadvány. Magyarországon 2003-ban mutatkozott be a szerző, az Agave Kiadó jóvoltából, és azóta több, mint tíz regénye már olvasható magyarul.
Block - tizenhét úgynevezett "önálló regénye" mellett - olyan sorozatokat ír, mint a J. P. Keller, a Matt Scudder, a Bernie Rhodenbarr történetek. Ez a Döfés a sötétben című regény a Matt Scudder-sorozat egyik darabja. Ő pedig egy kiábrándult exzsaru, aki egy szerencsétlen kimenetelű lövöldözés után (melynek során véletlenül lelőtt egy kisgyereket) visszaadta a jelvényét. Azóta - jobb híján - illegális (értsd: nem bejelentett) magándetektívként keresi kenyerét. Fegyvert azonban sohasem visel. És rengeteg bourbont iszik.
A regény kezdőmondata tökéletes: "Nem láttam közeledni." És rögtön utána a hangulat, a történet atmoszférájának a megteremtése is, amely többek között egy tömör jellemrajzot is magában foglal Matt Scudderről: "Szürke nap volt, alattomos szél fújt, a levegő esőt ígért. Jobb napot nem is választhattam volna ahhoz, hogy egy bárban üljek a Kilencedik sugárúton, bourbonnel ízesített kávét igyak, és egy cikket olvassak a Postban egy elmebetegről, aki járókelőket késelt meg az Első sugárúton."
Lawrence Block nagyon sokat tud a detektívregényről. Matt Scudder egyedi és eleven nyomozófigura. A fordító, Varga Bálint pedig remekül teremti meg magyarul ennek a keserű, mégis szeretetre méltó alaknak a - finom iróniájával is ható - szikár nyelvét.
A nyomozás egy kilenc évvel korábbi gyilkosságsorozat körül forog. A tettes ugyan váratlanul a rendőrség kezére kerül, ám a számlájára írt kilenc gyilkosság közül csak nyolcat vállal magára, és a kilencedik idejére megfellebbezhetetlen alibivel is rendelkezik. A gyilkos "védjegye" - egy XIX. századi hitre alapozva, mely szerint az áldozat retinája egy utolsó képen megőrzi gyilkosának arcát, és ez a kép laboratóriumban aztán előhívható - az, hogy a gyilkos szerszámmal, egy jégcsákánnyal a halott mindkét szemét kiszúrja. Dermesztően brutális. Matt Scudder pedig azt szúrja ki, hogy a kilencedik gyilkosság esetében csupán az egyik szemet "távolította el" az elkövető. Ezt persze a sietség számlájára is írhatnánk, de Scudder megérzése mást diktál. A megérzés pedig Scudder nyomozási módszerének kulcsszava. Nem a logika dominál nála (mint mondjuk Caleb Carr Laszlo Kreizlerénél), nem a modern technikai vívmányok használata (mint Patricia Cornwell Kay Scarpettájánál), sem pedig az empirikus nyomkövetés (mint Arnaldur Indridason Erlendur nyomozójánál), hanem a titokzatos - és olykor szesszel jócskán átitatott - megérzések, nagy fesztávú társítások vezetik el végül a megoldáshoz.
Összességében elmondható tehát, hogy a Döfés a sötétben jó krimi. A megfejtés ugyan nem kapcsolódik olyan természetesen az eseményekhez és emberekhez, mint kellene, volt már jobb is ennél, de - nincs kétségem, hogy - lesz is.
