Randy Pausch: Az utolsó tanítás, Jaffa, Budapest, 2008.
„Azon nem változtathatunk, hogy milyen lapokat osztanak nekünk, de az már rajtunk múlik, hogy miként játsszuk meg azokat.”
Sok egyetemi tanár ad elő „Az utolsó előadás” címmel. Az oktatókat arra kérik fel, gondolják át, mit szeretnének örökül hagyni, és töprengjenek el azon, mi jelenti számukra a legtöbbet. Miközben beszélnek, a közönség fejében akaratlanul is ugyanaz a kérdés jár: milyen életbölcsességet hagynánk a világra, ha tudnánk, hogy ez az utolsó esélyünk? Milyen szellemi örökséget szeretnénk magunk után, ha holnap eltűnnénk a Föld színéről?
Amikor Randy Pauscht, a Carnegie Mellon Egyetem informatikus oktatóját felkérték, tartson egy ilyen előadást, nem kellett elképzelnie, hogy ez lesz az utolsó, mert éppen előtte állapítottak meg nála gyógyíthatatlan rákos megbetegedést. Megtartott előadása – „Hogyan érhetjük el gyermekkori álmainkat?” – azonban nem a halálról szólt, hanem arról, miként győzhetjük le az akadályokat, hogyan segíthetjük mások álmainak beteljesítését, hogyan használjunk ki minden pillanatot (mert „csak az időnkkel rendelkezünk, és egy nap ráébredhetünk, hogy kevesebb van belőle, mint képzelnénk”). Arról, amit összefoglalóan Randy hitvallásának nevezhetünk. Az életről.
***
17. Nem mindegyik tündérmesének jó a vége
Jai és én egy százéves tölgyfa alatt esküdtünk meg a híres pittsburghi viktoriánus birtok gyepén. Kis esküvő volt, de én szeretem a romantikus kinyilatkoztatásokat, megegyeztünk hát, hogy különleges módon kezdjük el házaséletünket.
Nem a hátsó ütközőn csörömpölő konzervdobozokkal hagytuk el a fogadást. Ehelyett egy hatalmas, sokszínű léghajóba ültünk, amely felrepített minket a felhők fölé, miközben barátaink és szeretteink integettek és jó utat kívántak. Micsoda Kodak-reklámba illő pillanat!
Amikor beszálltunk a léghajóba, Jai ragyogott a boldogságtól.
– Olyan, mint egy Disney-mese befejezése – mondta.
Aztán felfelé menet a léghajó beszorult a fák ágai közé. Nem volt olyan, mint a Hindenburg pusztulása, de azért egy kissé kizökkentett minket.
– Semmi baj – mondta a léghajót irányító férfi (léghajósnak hívják). – Rendszerint rendben átjutunk az ágakon.
Rendszerint?
Ráadásul a tervezettnél kicsivel később szálltunk fel, és a léghajós azt mondta, ez kissé megnehezítheti a dolgokat, mert kezd sötétedni. Sőt a szélirány is megváltozott.
– Nem igazán tudom irányítani, hová megyünk. A szelek kegyeiben vagyunk – mondta. – De minden rendben lesz.
A léghajó elszállt Pittsburgh városias része, majd előre-hátra a híres, három folyó fölött. A léghajós nem így tervezte, és láttam, aggódik.
– Nem tudjuk hová lerakni ezt a jószágot – mondta, szinte magában. – Oda kell figyelnünk.
A friss házasok már nem élvezték annyira a panorámát. Nagy, nyitott teret kerestünk a városi látképben. Végül a kertvárosokig jutottunk, és a léghajós kiszúrt egy nagy mezőt a távolban. Elhatározta, itt teszi le a léghajót.
– Ennek működnie kell – mondta, és gyorsan ereszkedni kezdett.
Lenéztem a mezőre. Egész nagynak látszott, de észrevettem, hogy a szélén vonatsín halad. Szemeim követték a sínt. Éppen jött a vonat. Abban a pillanatban nem voltam többé vőlegény.
Azt mondtam a léghajósnak:
– Uram, azt hiszem, látok itt egy eshetőséget.
– Eshetőséget? Így hívják maguk, informatikusok, a problémát? – kérdezte.
– Igen. Mi van, ha nekiütközünk a vonatnak?
A léghajós őszintén válaszolt. A léghajó kosarában vagyunk, kicsi az esélye, hogy nekiütközünk a vonatnak. Mindazonáltal van esélye, hogy az óriási ballon maga („borítéknak” hívják) a sínekre dől, amikor földet érünk. Ha a gyorsuló vonat belegabalyodik a ledőlő borítékba, mi a kötél nem megfelelő részén leszünk, belül a kosárban. Ebben az esetben a komoly sérülés nem csupán lehetséges, de valószínű.
– Ha ez földet ér, akkor rohanjanak olyan gyorsan, ahogyan csak tudnak – mondta a léghajós. Ezek nem azok a szavak, amelyeket a menyasszonyok többsége hallani szeretne az esküvője napján. Röviden, Jai már nem úgy érezte magát, mint egy Disney-hercegnő. És én is kezdtem úgy tekinteni magamra, mint egy katasztrófafilm szereplőjére, és azon gondolkodtam, hogyan menthetem meg fiatal feleségemet a fenyegető katasztrófától. A léghajós szemébe néztem. Gyakran hagyatkozom olyan emberekre, akik rendelkeznek azzal a szakértelemmel, amellyel én nem, és világosan akartam tudni, mi a helyzet. Az arcán nem csupán aggodalmat láttam. Inkább enyhe pánikot. Ugyanakkor félelmet is. Jai-re néztem. Nekem eddig tetszett a házasságunk.
Amint a léghajó ereszkedni kezdett, próbáltam kiszámítani, milyen gyorsan kell kiugranunk a kosárból és rohanni az életünkért. Úgy képzeltem, a léghajós majd gondoskodik magáról, ha nem, én akkor is Jai-t ragadom meg először. Őt szeretem. A pasassal csak most találkoztam.
A léghajós egyre csak engedte a levegőt a ballonból. Mindent kiengedett, amit csak tudott. Nagyon gyorsan földet akart érni. Azon a ponton jobban járt volna, ha egy közeli házra esik, mint ha a gyorsan közelgő vonatra.
A kosár nekicsapódott a mezőnek, ahogyan földre zuhantunk, pattogott párat, aztán szinte vízszintesen dőlt el. A kiengedő boríték másodperceken belül elterült a földön. De szerencsére nem csapódtunk a mozgó vonatnak. Eközben a közeli sztrádán haladó emberek látták a földet érésünket, megálltak, és rohantak a segítségünkre. Meglehetős látvány volt: Jai a menyasszonyi ruhájában, én öltönyben, az eldőlt léghajó és a megkönnyebbült léghajós.
Jól belegabalyodtunk. A barátom, Jack, az üldözők között volt, követte a léghajót. Amikor odaért, örült, hogy halál közeli élményünk után épségben ránk talált.
Kis időbe telt, míg elkönyveltük, hogy még a tündérmesékben is rejlik rizikó, miközben a lezuhant ballon a léghajós teherautójára került. Már épp indultunk Jackkel hazafelé, amikor a léghajós odarohant.
– Várjanak – mondta. – Az esküvői csomagot rendelték! Ahhoz jár egy üveg pezsgő! – Átadott egy olcsó pezsgőt, amit a teherautójáról vett ki. – Gratulálok! – mondta.
Kényszeredetten mosolyogtunk, és megköszöntük. Házasságunk első napján ez volt az egyetlen probléma, és idáig minden rendben is ment.
28. Álmodjunk nagyot!
1969 nyarán lépett az első ember a Holdra, amikor nyolcéves voltam. Akkor értettem meg – lényegében minden lehetséges. Olyan volt, mintha a világon mindannyian engedélyt kaptunk volna, hogy nagyot álmodhassunk.
Azon a nyáron táboroztunk, és miután a Hold-modul földet ért, mindnyájunkat betereltek egy farmházba, ahol a televíziót nézték. Az asztronauták hosszú ideig készülődtek, mielőtt lemásztak a létrán és a Hold felszínére léptek. Ezt megértettem. Rengeteg dologra, rengeteg részletre kellett odafigyelniük. Türelmesen vártam.
De a tábor szervezői az órájukat nézték. Már majdnem elmúlt tizenegy. Végül, miközben a Holdon okos döntések születtek, itt a Földön született egy ostoba döntés. Túl későre járt. Minden gyereket elküldtek a sátrába aludni.
Ezen nagyon felbőszültem. Bosszankodtam: „Az emberi faj elhagyta a bolygóját, és első alkalommal lépett be egy új világba, és nektek a takarodó jár a fejetekben?”
De amikor néhány héttel később hazaértem, megtudtam, apukám lefényképezte a tévékészülékünket abban a pillanatban, amikor Neil Armstrong a Holdra lépett. Megőrizte nekem a pillanatot, mert tudta, hogy segít az álmaim kibontakoztatásában. Még mindig megvan ez a fénykép egy albumban.
Megértem azokat az érveket, hogy a Hold-utazásokra költött dollármilliárdokat használhatnánk a földi szegénység és éhezés elleni küzdelemben. De én tudós vagyok, aki az inspirációban látja a jótétemény leghatékonyabb eszközét.
Amikor az ember a szegénység elleni küzdelemre költi a pénzt, az nagyszerű, de sajnos gyakran csak a felszínt karcolja. Amikor feljuttatja az embereket a Holdra, akkor mindnyájunkat arra inspirál, hogy elmenjünk emberi képességeink végső határáig, és így később a legnagyobb problémákat is meg tudjuk oldani.
Adjunk magunknak engedélyt az álmodozásra. Ösztönözzük gyermekeink álmait. Olykor ebbe még az is belefér, hogy tovább maradhatnak fenn.
29. Az őszinteség fontosabb, mint a divat
Én inkább egy őszinte embert választok egy divatos emberrel szemben, mert a divat rövid életű. Az őszinteség tartós. Az őszinteséget meglehetősen alábecsülik. Ez a lényegből fakad, míg a divatosság a felszínt érinti csak. A divatos emberek szeretik a paródiákat. De nincs időtlen paródia, ugye? Én jobban tisztelem a becsületes embert, aki olyasmit tesz, ami nemzedékeken át kitart, olyannyira, hogy a divatos emberek szükségét érzik azt kifordítani. Amikor nyílt emberekre gondolok, akkor az olyan cserkészfiú, aki keményen dolgozik, hogy cserkészvezető legyen. Amikor munkainterjút készítettem az emberekkel, és ráakadtam egy egykori cserkészvezetőre, akkor legszívesebben azonnal felvettem volna. Tudtam, hogy olyan nyíltság lakozhat benne, amely minden divatosságra irányuló késztetésen túlhaladt. Gondoljunk csak bele. A cserkészvezető posztja olyan, amit az ember ötvenévesen is beírhat az életrajzába, pedig tizennégy évesen szerezte meg – még akkor is nagy benyomást kelt. (A nyíltságra tett erőfeszítéseim ellenére ez nekem soha nem sikerült.)
A divat amúgy a kommersz divatossá maszkírozása. Engem egyáltalán nem érdekel a divat, ezért ritkán veszek új ruhákat. Az a tény, hogy a divat kimegy a divatból, és aztán ismét visszajön, azon alapszik, egyes emberek mit tudnak nekem eladni egy bizonyos időszakban, és ez marhaság. A szüleim arra tanítottak: akkor vegyél magadnak új ruhát, ha a régi elvásott. Aki látta, mit viseltem az utolsó előadásomon, az tudja, én ezen elv szerint élek. A ruhatáram minden, csak nem divatos. De valahogy őszinte. Most már kihúzom vele.
