Vissza a természetbe

Jiang Rong könyve, a Farkastotem a hatvanas évek Kínájába, a Mongol határ közelébe repít minket, ahol megismerhetjük a farkasokat figyelő, kínai Csen Csent, és Bilgé apót, mongol mesterét. Csen Csent a kínai „kulturális forradalom” hatására több „tanult fiatal” barátjával a belső-mongóliai pusztába küldik tanulásra. Szüleik gyanús értelmiségiek, így nyilvánvaló, hogy rájuk fér némi „átnevelés” az egyszerű, nomád életmódot folytató pásztorok között. Az álnéven író Jiang Rong – akinek eredeti nevére (Lu Jiamin) csak jó néhány évvel a Farkastotem megjelenése után derült fény – közel hétszáz oldalra rúgó regénye részben önéletrajzi ihletésű, s egy év történetét mutatja be – leszámítva a harminc évvel később játszódó epilógus utolsó tíz oldalát. A Farkastotem egyfelől részletesen bemutatja a pusztai állattartás csínját-bínját, másfelől azonban kiemeli a belső-mongol puszta életének egy történelmileg nagyon jelentős pillanatát.

 

A „tanult fiatalok” – ahogy a pusztai őslakosok nevezik őket – mellett ebben az időszakban sok kínai telepedik le a pusztán – a hatalmas, jó minőségű területek kedvezhetnek a földművelésnek is, nem csak az állattartásnak, s a kínaiak nem ismerik, nem értik meg a mongol pásztorok életének szabályait. Jiang Rong könyvének egyfelől éppen az a célja, hogy ezeket a hagyományokat, fortélyokat bemutassa a kínaiaknak, közelebb hozza hozzájuk a pásztorok világát. Ez az ars poetica már a könyv 57. oldalán elhangzik Bilgé apó szájából: „Ti kínaiak túl sok mindent nem értetek! Rengeteg könyvet olvastok, de azok mind féligazságokkal vannak teli. A kínai szerzők könyvei kínai szemszögből közelítik meg a dolgokat, s nekünk, mongoloknak nagy veszteségünk, hogy nem írunk könyveket. De ha egyszer mongol válik belőled, te majd megírod helyettünk mindezt, rendben?”

 

A könyv a fenti hitvallásnak megfelelően tehát részben magyarázatok, beszámolók gyűjteménye, amelyeket összefűz az egy jurtában lakó négy kínai fiatal mindennapjainak leírása. Az ismeretterjesztés helyenként kissé szájbarágós, ahogy például az a rész is, amikor a csikósok közé kerülő fiú elmeséli három társának, hogy hogyan választanak tavasszal párt maguknak a csődörök – hiszen a négy „tanult fiatal” már két éve a pusztán él, s feltehetően megbeszélték rég a kérdést, így a mese nyilván csak az olvasónak szól. Ugyanakkor amennyire egyszerű a könyv tematikája, éppen annyira könnyen ragadja magával az olvasót. A puszta leírását, az állatok viselkedésének újabb és újabb részletét Jiang Rong nagyon is érzékletesen mutatja be. A pusztán élő farkasok, gazellák, rágcsálók élethalál-harcát többnyire véresen naturális részletességgel olvashatjuk. Az olvasó mégsem érzi kívülállónak magát a kegyetlen történetet figyelve, mivel Csen Csen reakciói többnyire megfelelnek annak, amit az befogadó érezhet.

 

Ugyanakkor nem csak egy könyvbe oltott természetfilmmel van dolgunk. Jiang Rong élesen bírálja a kínai rendszer elvakultságát, európai szemmel már-már kifigurázásnak tűnő mondatok jelennek meg a könyvben: „A farkas valójában osztályellenség. […] Valamennyi farkas esetében alkalmaznunk kell a proletárdiktatúrát.” (126. o.) A kínai káderek tehát kitűzik a célt, a farkasok kiirtását a pusztáról, mivel ők vadásznak a bárányokra, lovakra (is), és nem veszik figyelembe, hogy ezzel felborul az állatvilág ökológiai egyensúlya. Azt pedig tudjuk, hogy ha Kínában a vezetés egyszer kijelent valamit, akkor aligha lehet érvekkel eltántorítani ettől. Így többször is elhangzik a könyvben, hogy a kínai káderek még sosem hallottak arról, hogy egy farkas rágcsálókat enne – a kutya esetleg megeheti őket, de a kínaiak a kutyákat is legfeljebb a levesben szeretik (a könyv információi szerint).

 

Az állattartással kapcsolatos magyarázatok mellett tehát rendszeresek a könyvben az ideológiai viták, amelyek jól bemutatják a kínai oldal elvakultságát. Egyedül a – főleg a könyv első felében előforduló – filozofálásokon nehéz átrágni magunkat, de többnyire eseménydús a könyv. Akár leírásról, akár vitatkozásról van is szó, a könyv nyelvezete élvezetes marad, s néhány nem bevett európai fordulat – például a rendszeresen előforduló „Hogyan is lehetne…” kezdetű kérdések – átadja a kínai nyelv különlegességét. Az egyetlen, amit Zombory Klára szemére lehetne vetni, a könyvben előforduló rigmusok fordítása. Ezek is főként a könyv első felében jelennek meg, s többnyire nem rímelnek, sokszor a szótagszám sem egyforma, mégis perjeleket tesz bele a fordító, amitől éppen ezek tűnnek életidegennek (pl: „Sárga folyó, száz és száz pusztítás / mégis neki köszönhető a gazdaság”).

 

A Farkastotem tehát érdekes olvasmány, ha az ember szívesen hall arról, hogy az állatok és az emberek élete hogyan kapcsolódik össze. A címlapon lévő, „farkas-jin-jang” tökéletesen szimbolizálja azt az ökológiai egyensúlyt, amelynek jelentőségére a könyv felhívja a figyelmet. Ugyanakkor a Farkastotem révén megismerhetjük azt is, hogy hogyan teljesítették a káderek sokszor értelmetlen parancsait is Kínában, ezzel több kárt, mint nyereséget okozva.
 

Adalék: A Farkastotemről és annak elképesztő fogadtatásáról a Wikipédián olvashatnak.