Szívmelengető középkor című kiállításához kapcsolódóan mese- és novellaíró pályázatot hirdetett a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum. A gyerekek két korosztályi kategóriában pályázhattak és több kiállítási tárgy közül választhattak (volt köztük oroszlánalakú kályhaláb és mézeskalácsforma a sárkányt legyőző Szent György alakjával – a teljes listáért katt IDE!), ezek köré szőtték történeteiket. A pályázat lezárult, mi pedig itt, a Könyvesblogon megmutatjuk a legjobbakat. A 14-18 éves korosztályban első lett Nyírő Szabina Sárkányos mese című írásával.
Nyírő Szabina: Sárkányos mese
A hirtelen fellobbanó láng aranyló fénybe borította a falakat. A tetemes kupacba összehordott hal sisteregve sülni kezdett a tűzben. Kisvártatva már mennyei illatok terjengtek a barlangban, a két éhes kissárkány nagy örömére. Nicha és Egon majd kicsorduló nyállal figyelték készülő vacsorájukat – hiába, a csíkoshasú tonhal volt a kedvenc ételük. Mikor végre-valahára kellően átsült az ennivalójuk, a testvérek úgy vetették rá magukat, mint akik több hete nem ettek (pedig csak pár óra telt el utolsó étkezésük óta). Anyjuk, aki eddig perzselő leheletével sütötte nekik a húst, mosolyogva fedte meg őket:
– Ejnye, gyerekek, nem kell ennyire habzsolni. Elég hal van itt mindkettőtöknek.
– Tényleg – kapta fel a fejét Nicha, abbahagyva az evést –, anya, te nem vagy éhes? Hagyjak neked?
– Kedves tőled, de nem kell – utasította vissza finoman az édesanyja, Karkadan. – Én már ettem akkor, amikor kifogtam a halakat.
– Rendben – tért vissza Nicha vacsorája fogyasztásához. Bátyját szemmel láthatóan nem izgatták ilyen dolgok; falta a húst, a halak úszósugarai és csigolyái csak úgy ropogtak a fogai alatt. Az anyjuk többször is mondta már nekik, hogy Egon inkább az apjára hasonlít, mint rá. Nicha nem tudta, másik szülője milyen sárkány volt, ugyanis meghalt azelőtt, hogy ő kikelt volna a tojásból. Vagyis, nem meghalt, hanem megölték. A király legidősebb fia végzett vele, mivel úgy gondolta, egy gonosz lény, és veszélyt jelent a környéken élő emberekre. Pedig Karkadan azt mesélte neki, hogy az apja volt a legszelídebb az összes valaha élt sárkány közül. Sosem támadott emberre, és csak akkor ment a közelükben, ha feltétlen muszáj volt. Például abban az esetben, ha gyermekeinek kellett élelmet biztosítania.
Ilyenkor elrepült a barlangtól pár tíz mérföldre található tengerhez, és a karmai segítségével halászott, akár egy medve. Az egyik ilyen alkalommal talált rá a királyfi. Hátulról támadott, és lassan közeledett, akár az árnyék. Primus csak akkor vette észre, amikor már késő volt, s a fiú a sárkány szívébe szúrta a kardját. Karkadan csak egyszer mesélte el a fiókáinak a történetet, és az is éppen eléggé felzaklatta ahhoz, hogy Nicha úgy határozzon, erről nem kérdezi többet. Az volt az egyetlen alkalom, amikor az apja haláláról hallott, mégis minden egyes szó megmarad benne. Attól kezdve gyakran előfordult, hogy éjszaka feküdt Egon mellett, érezte testének melegét, hallgatta testvére szuszogó légzését, és az apjára gondolt. Próbálta elképzelni, milyen lehetett, hogy nézhetett ki – végül aztán mindig oda lyukadt ki, hogy borzasztóan sajnálta, hogy nem ismerhette Primust. Egon dühös volt az apjuk halála miatt. Ám haragja nem csak a valódi gyilkosra, a legidősebb királyfira irányult, hanem az összes emberre. Meggyőződésévé vált az évek során, hogy minden embernek bűnhődnie kell azért, mert ő elvesztette az apját. Húga cseppet sem értett egyet. Többször elmondta már neki, bosszút állni olyanokon, akik nem vétettek ellenünk, egyenlő az ártatlanok gyilkolásával. És Nicha az a fajta sárkány volt, aki cseppet sem bírta elviselni az igazságtalanságot.
Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy csak Egon vágyott bosszúra, az anyjuk, aki a szerelmét veszítette el, nem. Szavaiból ennyi idő elteltével is érezni lehetett, hiányolja Primust, fáj neki, hogy párja nincs vele, és üresnek érzi magát nélküle. Azonban egyszer sem tett vagy mondott olyat, amiből gyermekei arra következtethettek volna, ugyanakkora fájdalmat akar okozni a hercegnek, amilyet az okozott neki. Nicha arra gondolt, anya túl nemes ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjen. És a sárkánylány nagyon tisztelte ezért.
Ő maga nem volt ilyen ártatlan lélek, mint Karkadan. Bár nem támogatta fivére elképzelését a bosszúból, azzal sem értett egyet, hogy el kéne tűrniük az emberek ehhez hasonló tetteit. Ha nem lépnek soha, mikor lesz vége? Amikor már az összes sárkány alulról szagolja az ibolyát, lelkünk pedig a felhők közül néz le a földre? Ugyanakkor ő mit is tehetett volna? Csak egy kissárkány volt, azóta, hogy kibújt a tojásból, mindössze tizenkét év telt el. Ahogy az ennyi idős emberporontyok a kétlábúaknál, úgy ő is gyermeknek számított a sárkányok között.
Nicha annyira elgondolkozott, hogy szinte fel sem tűnt neki, hogy időközben megette a vacsoráját. Karkadan viszont nem hiába volt az anyja, rögtön észrevette, hogy lánya máshol jár fejben.
– Nicha, kicsim, jól vagy? – nézett rá világoskék szemével. – Nem szoktál te ilyen lenni. Bánt valami?
– Semmi – felelte fiatalabb gyermeke, ugyanis nem akarta Egon előtt mondani, min gondolkodott az imént. De abban sem volt biztos, hogy jó ötlet ezt megosztani az anyjával. Lehet, hogy csak a régi sebeket tépné fel, és fájdalmat okozna vele. Ezért inkább a hallgatás mellett döntött. – Jól vagyok, ne aggódj.
Karkadan méregette még őt egy darabig, s arcán látszott, nem hiszi el, amit a lánya mondott. Végül azonban mégsem faggatta tovább, s ennek Nicha kimondhatatlanul örült. Az étkezés után nem sokkal Nicha és Egon számára eljött a lefekvés ideje. Az időközben feljött Hold fénye csak a barlang szájánál világított meg egy sávot, tovább azonban nem ért – útját állták a plafont alkotó sziklák. A nyári meleg ellenére, mely éjjel sem hagyott alább, a barlangban kellemes hőmérséklet uralkodott, így ez nem okozhatott lakóinak álmatlanul töltött órákat. Nicha a fal mellé heveredett le, szokása szerint úgy, hogy láthassa az égboltot. Ezen az estén az ég mélykék takaróján csillagok ezrei ragyognak, akár megannyi fényes drágakő. A sárkánylány általában őket nézve aludt el, és ez most sem történt másként. A sárkányoknál a szülőről gyermekre öröklődő dolgok közé tartozott az a hiedelem is, hogy az elhunyt fajtársaik lelkéből lesznek a csillagok. Így aztán Nicha minden egyes éjjel az apját kutatta az égen, próbált rájönni, melyik lehet ő. Ez alkalommal felfigyelt egy különösen nagy és fényes csillagra. Apa – gondolta, s halkan felnevetett. – Szeretlek – lehelte maga elé alig hallhatóan. Majd, az ekkor érzett örömmel a szívében, elnyomta az álom.
Suhant az ég felé, pikkelyei ragyogtak a fényben. Már nem volt kissárkány, aki csak néhány méterre tud emelkedni a földtől, és legfeljebb két percig képes levegőben maradni. Elmúlt tizennégy esztendős, és kellően erős volt hozzá, hogy hosszabb utakra vállalkozzon. Ő pedig élt a természettől kapott adottságaival. Imádott repülni, az égből felderíteni a környéket, és mindig magasabb szállni, mint előző nap. Az éjszakai túrákat különösen szerette, csak akkor ragaszkodott a talajtól, miután feljöttek a csillagok. Minden egyes alkalommal azt a nagy és fényes csillagot vette célba, ám nem tudta elérni. És ez majd megőrjített: egy szárnycsapásnyira volt tőle, de ennél közelebb nem kerülhetett hozzá. Hiába erőlködött, csapkodott a szárnyal, a csillag úgy távolodott el tőle, ahogy ő közeledett felé.
– Nicha – lány először azt hitte, képzelődik, ám ekkor még egyszer meghallotta a nevét. – Nicha! Lányom! Ne kergesd tovább az álmaidat, ugyanis közben elfelejtesz élni. Neked a jövődre kell koncentrálnod, mert te vagy az Utódom. A bátyád túlságosan indulatos és meggondolatlan ahhoz, hogy a sárkányok vezetője legyen. Ezért leszel te az Első, amint betöltöd a tizennégyet. Addig is egy barátom látja el ezt a feladatot, ami valójában téged illet, Nicha.
A sárkánylány mosolygott álmában. Bár sose hallotta a hangját, tudta, az apja az, aki beszélt hozzá. Egyszerűen érezte, mintha az ösztöne súgná neki. Ez a felismerés, és azok, amiket a másik mondott neki, boldoggá tették. Ő, a fiatalabb gyermek, a lány lesz az Első! Nicha nem hallott róla, hogy erre bármikor lett volna példa korábban. A sárkányok között az számított hagyománynak, hogy apja után a legidősebb fiú örökli a posztot, ezáltal a környéken élő összes fajtársa feletti vezérséget. Ha pedig az elhalálozott Elsőnek nem volt fia, akkor a testvére vagy más rokona lett az örököse – de minden esetben hímnemű sárkány. Éppen ezért Nicha sugárzott a boldogságtól, hogy vele végre megtörik a hagyomány. Szükség volt már a változásra, ez a szokás évszázadok elteltével már értelmetlenné vált. Hiszen egy nőstény is képes arra, mint egy hím. Nicha példaként az anyjára gondolt, aki teljesen egyedül nevelte őt és Egont.
Egyszer csak fémes csattogás hangzott fel. A sárkánylány nem tudta eldönteni, hogy a zaj pusztán a képzelete szüleménye, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is valóságos. Félálomban kinyitotta a szemét, hogy kiderítse, mi volt a hang forrása. A barlang bejáratánál állt valami, ami a holdfényben ezüstösen csillogó masszának látszott. Nicha tudata még nem ébredt fel teljesen, ezért hirtelen rá se jött, mit is lát pontosan. Az alak ekkor belépett a lány otthonában, s minden egyes lépte csilingelt. Kezében hosszúkás tárgyat tartott, mely gazdájához hasonlóan ragyogott. Ahogy a hold megvilágította őt, a kissárkánynak végre leesett, miféle lény a betolakodó. Egy ember volt az, egész pontosan egy lovag. Egész testét lemezpáncél borította, fejét pedig sisak védte. A fémből készült vért csillogott a holdfényben, ez okozta, hogy Nicha először meglátva őt arra gondolt, egy földöntúli lény érkezett hozzájuk látogatóba.
Arra viszont ötlete sem volt, milyen céllal jött el hozzájuk ez az ember. Ő maga szeretett volna valami kellemes dologra gondolni, de az ösztöne azt súgta, ennek éppen az ellenkezője áll a lovag érkezésének hátterében. Máskülönben miért éjszaka kereste volna fel őket, s mi indokolná a páncélt? Nicha nem mondhatta magát a lovagok nagy szakértőjének, annyit viszont még ő is tudott, hogy a vértezet védelmi célt szolgál, és harcokban használják. Vagyis, ez a férfi azért jött el hozzájuk, hogy megküzdjön valakivel. És mivel nem sok ellenfél jöhetett szóba a barlangban, Nicha szinte biztosra vehette, hogy ő és a családja jelentik a célpontot. Mégis, akármennyire nyilvánvaló volt is a lovag szándéka, a lány reménykedett benne, hogy téved. Elvégre mi oka lenne bántani őket? Nem ártottak senki emberfiának.
Érdeklődéssel figyelte az idegent, kíváncsi volt, mit fog tenni amaz. A lovag hosszasan tekintgetett körbe a barlangban, mintha csak felmérné a terepet. Nicha érezte a belőle áradó bizonytalanságot, és ez megnyugtatta: aki támadni készül, az elszánt, nem habozik.
– Miért jöttél? – szólította meg őt Nicha. A sárkánylány úgy gondolta, egy egyszerű kérdést tett fel, ennek ellenére a hatás fantasztikus volt. A lovag meglepett mozdulattal fordította fejét a hang irányába, és csak ennyit tudott hirtelen kinyögni:
– Te tudsz beszélni?
– Igen – bólintott Nicha. – Ez ennyire megdöbbentő?
– Nem tudtam, hogy a sárkányok tudnak beszélni. Vagyis, azt igen, hogy egymással tudnak, de hogy emberrel... Vagy úgy, hogy egy ember is értse – zavarodott meg a harcos, ezzel mosolyt csalva Nicha arcára. A sárkány nem tudta, mi történhetett vele – talán előbújt belőle az anyai ösztön? –, mindenesetre valahogy aranyosnak találta a lovagot. Ez főleg annak tükrében volt érdekes, hogy amaz vélhetően azért jött el hozzájuk, hogy végezzen velük. De mégis, olyan ártatlannak tűnt, bizonyára korából adódóan. Nicha körülbelül tizenhat-tizenhét évesnek tippelte a hangja és a beszéde alapján.
– Eljössz egy sárkánybarlangba úgy, hogy azt se tudod, milyen egy sárkány? – érdeklődött Nicha, nem adva fel azon tervét, hogy kideríti a fiú látogatásának okát.
– Apám és a fivérem elmesélték a legfontosabbakat – vágott vissza az ifjú lovag. – Hogy a sárkányok borzasztó veszélyes szörnyetegek, és az egész fajt ki kell irtani. Apám ezt a feladatot bízta rám meg a testvéremre.
Nicha elkönyvelte magában, hogy jól érezte, a másik tényleg azért jött, hogy megölje őket. Ugyanakkor nem értette a fiú olthatatlannak tűnő haragját a sárkányok iránt. Hiszen nem is találkozott vele korábban, akkor meg mégis mi oka lenne gyűlölni őt? – Nem értelek – közölte Nicha. – Semmit sem tudsz a sárkányokról, de mindet meg akarod ölni, mert apád és a testvéred szerint az a helyes. Láttak ők már sárkányt egyáltalán?
– Igen – hangzott a dacos felelet. – A bátyám meg is ölt egyet közülük. Azt mondta, szürke színű szörny volt, és több mint öt méter hosszú. Szemtől szembe esélye se lett volna, ezért váratlanul támadott...
– Igen – lángolt fel Nichában a harag. – Hátulról, igazán gerinctelen ember módjára. Mögé lopakodott, és a sárkány szívébe szúrta a kardját. Undorító és aljas volt. Nem mert szemtől szembe támadni, ahogy lovaghoz illik, tudta, hogy úgy esélye se lenne!
– Honnan tudod ezeket? – döbbent le a fiatal harcos.
– Onnan, hogy a bátyád az én apámat ölte meg! Aki egyáltalán nem volt szörnyeteg. Sosem bántott embert, a közelükbe is csak ritkán ment. Éppen a tengernél halászott, hogy nekünk legyen mit ennünk, amikor a testvéred rárontott. Hátulról, gyáván. És minden ok nélkül. Mi sárkányok sose bántottunk titeket, ti viszont vadásztok ránk. Megölitek a családunkat, szeretteinket, de mi általában nem állunk bosszút, mert nem akarunk háborút. Szerinted ez így igazságos? Kezdjünk mi is harcba ellenetek? Okunk lenne rá, hiszen nem apám volt az egyetlen sárkány, akit így öltek meg. Gondolkodjatok már el ezen, emberek! Meguntátok a lovagi tornákat, és vérre vágytok? Ezért kell meghalnunk? Válaszolj! – rivallt rá a fiatalabb hercegre, aki megszeppenten állt, tőle másfél méter távolságra.
– Nem... Ne... Nem tudom. Én teljesen máshogy hallottam ezt az egészet. Már azt se tudom, mit higgyek. Melyik az igazság? Amit apám mondott, vagy pedig az, amit te?
– Én az igazat mondtam. Hiszen mi okom lenne hazudni? Az, hogy akkor talán nem ölsz meg? Itt van az anyám meg a bátyám, ha felkeltem őket, már hárman leszünk ellened. Mi győznénk.
– Meg akarsz ölni? – a fiú hangja őszinte félelemről árulkodott.
– Nem akarlak, de ha megtámadsz, védekezni fogok. Elég volt már abból, hogy mindent eltűrünk, amit elkövettek ellenünk.
– Igazad van – kapta meg Nicha azt a választ, amire a legkevésbé sem számított. Ellenkezést várt, azt, hogy a másik a saját igazát fogja bizonygatni – vagyis, amit a fivérétől és az apjától hallott, ő pedig vakon elhitt, mert szereti őket. Ezzel szemben úgy tűnt, a fiú rájött, Nicha az igazat mondta neki, míg az apja csak a maga nézőpontját osztotta meg vele. Ahogy ő látta a sárkányokat, azt adta tovább gyermekeinek, mint valóságot. Nicha sejtette, a király ellenséges hozzáállása okozta az idősebb herceg gyűlöletét a sárkányok iránt, ezáltal az ő apja halálát is. Ennyi év után végre megtudta, miért kellett még a születése előtt elveszítenie az apját. – Nem foglak megölni – folytatta a herceg. – Én nem vagyok olyan, mint a bátyám, nem ölök ártatlanokat.
– Bölcs döntés. Csak így lesz vége ennek a sárkányüldözésnek – felelte Nicha korát meghazudtoló komolysággal, az igazi Első, a sárkányok vezetőjének hangján. A kisherceg pedig egyetértett vele. Ott, az éjszakai sötétségbe burkolózó barlangban megbeszéltek, hogy a sárkányra való vadászatnak véget kell vetni, egyszer és mindenkorra. Abban állapodtak meg, hogy a királyfi visszamegy apja kastélyába, és megpróbálja őt lebeszélni a sárkányok elleni hadviselésről. Nicha cserébe vállalta, hogy nem engedi a fajtársainak, hogy emberre támadjanak.
Így is történt. Az öreg király nehezen, hosszas győzködés árán, de végül beleegyezett, hogy nem vadászik tovább a sárkányokra. Amint azt Nicha később megtudta, a fiatalabb herceg megzsarolta apját: azt mondta neki, ha nem hagyja abba a háborúzást, elhagyja az országot, és sosem látják többet egymást. A király pedig nem csak uralkodó volt, hanem apa is; szerette fiát, ezért inkább beleegyezett, minthogy elveszítse gyermekét. Nicha is sikerrel járt a sárkányok körében. Nem akadt senki fajtársai között, aki folytatni kívánta volna a csatározást – leszámítva Egont, de ő meg hallgatott a nála idősebb és bölcsebb sárkányokra, s lemondott a régóta dédelgetett bosszújáról. Így aztán ettől kezdve békében éltek az emberek és a sárkányok, nem bántották egymást többé. Itt a vége, fuss el véle.
