B-
Erdődy Kristóf: Üst, I.A.T. Kiadó, Budapest, 2006, 109 oldal, 1490 Ft
A hogy a kiadvány fülszövege is említi: szép, de nehéz feladat egy ifjú költő első kötetével foglalkozni. Tehetséges gyerek ez a Kristóf, ehhez nem férhet kétség. Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy kiadóink közül több is bevállalta volna ezt a kötetet, hiszen – amint a címből is kiderül – valójában egy jót s rosszat tartalmazó ’üst’ ez a könyvecske. Olyan, mintha az Indul a bakterház banyájának levese főne benne: van benne némi tészta, ízletes húsdarabkák, de inkább mócsing, befigyel egy csengő, és egy-két cserebogár is. A bakter és Bendegúz az oda nem valók kihajigálása után valahogy mégis megbírkóztak a levessel, ahogy én is a fiatal szerző első kötetével. Bár nem kaptam hasmenést, maradt bennem némi hiányérzet.
A szerkesztők jól láthatóan Ady Endrét hívták segítségül, hogy erősítsenek a köteten. „Ön nem az ügyes verselők, hanem a poéták számát szaporítja ezzel a kötetével.” – áll Ábrányi Emil első Ady-kötethez írott előszavának részlete a felvezető végén. Mai szemmel persze a Góg és Magóg fia vagyok én…, vagy az Ifjú szívekben élek (ez a két vers adja a kötet „keretét”) az előítéletekkel terhelt porlepte és szétcincált klasszikus szövegek példájaként fészkelődnek be egy XXI. századi verseskönyvbe, mégis kedvesnek tűnik ez a bátorítás. Már csak azért is, mert a könyv első verse, a Tonnaszám nem nagyon pályázhat majdani mottóul – egész egyszerűen gyengécske.
Mégis, néha jó belemerni ebbe az üstbe. Már az első oldalak valamelyikén bejelölök egy részt – „Nézz be kérlek / lelkem színtelen, törött ablakán, / szívem látod: alaktalan, régmód épült barbakán.” (Lelkem ablakán) – nem dobom hanyatt magam, de itt érzek először valami olyat, ami elüt a klasszicizálástól, közhelyezéstől, az elsőkötetesek gyerekbetegségeitől. Néhol durván modoros, unalmas, már-már idegesítő sorokba botlom. A jól ismert témák (szerelem, elmúlás, stb.) kissé elsodorják a lírai hangot, úgy tűnik, az önkorlátozás nem működik valami jól. Az idegenségtapasztalat lenyomataitól, valamint a mindenféle kozmikus kereteket feszegető space-metaforáktól hemzsegő első hosszabb ciklusban mindenesetre találok egy-két frappáns részt, sőt, olyan verseket is, amik teljes egészben megállják a helyüket (Fúga, Bartók hangja szerint, Tájszerelem). A második ciklus, a Róma, egy új hangnak ad kibontakozási lehetőséget. Ez a hang mondja, mondathatja el a Millinát, a kötet egyik legjobb versét. Aztán az utolsó ciklusra némileg helyrebillen az egyensúly: a rövidebb, „tárgyilagosabb”, a tömörségre és a prózaiságra „rájátszó” versek közül több kiemelkedik a kötet néhol meglehetősen kusza összevisszaságából. (Például: „Hagyj időt a gyufaszálnak: / meggyulladni. / Várj érkezésére. / Gondolj egy nő hajáradatára, mely / rád omlik. Kibomlik kérgéből. / Ekképp hullámzik a gyufaszálnyi láng: / a pipaszirom fültöve fölötti kozmoszban.” – Plasztikus jácint).
Egészében véve nem nevezném markánsnak ezt a kötetet, de amellett, hogy gazdagodtam néhány jó verssel, Erdődy mégis elérte, hogy kíváncsian várjam a folytatást. A fiatal költő megkapta a lehetőséget, tehetségéhez mérten élt is vele, az igazi vízválasztót pedig majd későbbi szövegei, kötetei jelentik majd. Aztán ki tudja… Költőnknek megvan a sansza arra, hogy az Üst egyik versét majdan egy pazar költői pályafutás alfájaként olvassa újra az utókor.
