A-
Viktor Pelevin: Generation 'P'. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. Fordította és az utószót írta: Bratka László, 411 oldal, 2500 Ft
Régi könyvet újra leporolni és elolvasni jó. Most Pelevin került sorra, mert nagy kedvencünk.
John Fowles, az ismert ánglius szokott minket őrületbe kergetni regényeinek duplikált befejezésivel, de ez az aberrált posztmodern allűr Pelevin regényében szinte fel sem tűnik. Kezdetben nem szórakoztat el annyira, mint például a Számok. Pelevin elsüti jól ismert kliséit, mindent kipakol puttonyából az orrunk elé, de egy-két újabb trükk segítségével most valahogy máshogy kerekedik ki az 'itt a piros, hol a piros' a nagy eurázsiai kozmólógiából. Példának okáért itt van máris a nyakatekert mezopotámiai mitológia, melyben Istár és Marduk úgy adogatjták át egymás kezébe a váltóbotot félévenként, ahogyan egy kábulatából lassan új kábulatba zökkenő ex-kommunista országban a baloldal és a jobboldal vacakol a jónéppel.
Tatarszkij történetében tanúi lehetünk a lassú, de hatékony felemelkedés módszerének. A főszereplő a ranglétra minden egyes fokán időzik egy picit, miközben beszerzi azokat a kellékeket, amik száznyolcvan fokos fordulatot szabnak életének. Che Guevara teóriájának meghallgatása, és az LSD elfogyasztása után annyira plasztikus beszélgetést folytat a mesterséges mennyországát (zikkuratát) örző kerubbal, a szirruffal, hogy a páneurópai mesevilágba könnyűszerrel beilleszthető lényecske attól kezdve egészen a regény befejezéséig irányít minket Pelevin kacskaringós, több nyelvi horizontot súroló szöveggalaxisában.
Kedvenc orosz szerzőnk ezúttal az agymosás rejtelmeibe avatja be kiváncsi olvasóit. A mindent elborító reklám újkori eposzában több segítőtársra lel: a tévénézés buddhista metodikája mellett végigélhetjük Freud énfejlődésének szakaszait is, és új jelentésrétegekkel takarhatjuk be Borges egyes szövegeit. Babilen, a főhős keresztnevét viselő bináris számhalmaz egyre feljebb jut a reklámszakmában, de zarándokútja során rájön, komolyan kell vennie az eleinte hülyeségnek tartott ideát: legfőbb urunk és creatorunk lassú tűzön pörköli alattvalóit, a televízió képcsöve pedig jóval több, mint hipnotizőr - a rettegett Utolsó Ítélet ecce elkövetkezett.
A végére már mi is ott találjuk magunkat a regény világában, annyira megdöbbentő Pelevin teóriája. Che agymenése egyre inkább teret nyer, és amikor másodszorrá válunk háromévessé, és belépünk Herr Freud fallikus oszlopcsarnokába, hirtelen az elfojtó vau-tényező kezd el működni piciny virtuális lelkünkben. Egyszerre lehull a lepel a könyv hátsó borítóján található Pelevin-fotó marketing-gyanús jelentéséről is. Ez lenne a posztmodern? Mit akar szerzőnk egy, a piszoárból imént kihalászott Philip Morris-cigisdoboz performatív felmutatásával? Ennek dőljünk be?
