Hogyha Kína, akkor elsőre Amy Tan jut eszembe, legyen hát ő a mai napi kötelező. Tan kínai származású, Amerikában született, angol nyelven alkotó írónő. Legkedvesebb és egyben legizgalmasabban feldolgozott témája az anya-leány kapcsolat és a generációk közötti különbség, amelyet áthatnak az új, más, például az amerikai kultúrába való beilleszkedéssel járó konfliktusok. Művei közül a legismertebb A Mennyei Örömök Klubja, mivel film is készült belőle, de most csakazértis egy másik regényét ajánlom.
A száz titkos érzék két szálon fut: adott a történetet elmesélő, Amerikában élő főszereplő – a szülei kínaiak, ő maga amerikai-kínai. Gyerekkorában érkezett az országba csaknem felnőtt féltestvére, aki azt mondja, látja a halottakat. Ezekkel a halottakkal meg is vitatja húga magánéletének eseményeit, és véleményüket bevetve igyekszik befolyásolni a lányt. Mindeközben pedig egy, az 1800-as évek végén játszódó történettel szórakoztatja húgát, amelyben megjelenik ő maga és a leggyakrabban látott, legkotnyelesebb halott, Lao Lu is. Ez a mese lassan önálló második szállá alakul a könyvben, Tan finoman keresztezi a két világot, így megismerhetjük a főhős életét Amerikában, és nővére valahai életét az ősi Kínában – mígnem a két testvér elutazik Kínába, rokonokhoz, emlékekhez, felismerésekhez.
A száz titkos érzék egyszerre hátborzongatóan misztikus, szép nyelvezetű, megható és szórakoztatóan humoros történet. Ha kínai (kínai-amerikai) irodalmat olvasnánk, Amy Tan nagyszerű döntés, és A száz titkos érzék kihagyhatatlan.
Kuan tényleg nagyon aranyos és lojális nővér. Rendkívül lojális hozzám. Habozás nélkül letépné a fülét bárkinek, aki egyetlen rossz szóval illetne engem. Ez borzasztóan fontos. Csupán arról van szó, hogy nem akarok szorosabb kapcsolatban élni vele, legalábbis úgy nem, ahogy némely nővérek, akik egyúttal a legjobb barátnők is. Mivel így áll a helyzet, nem osztom meg vele minden titkomat úgy, ahogy ő avat be élete legintimebb részleteibe, min például a múlt héten is, amikor a férjét beszélte ki.
– Képzelsz, Libbi-a – mesélte –, találok egy szemölcs, akkora, akár saját orrlyukam, Georgie-a hogyishívjákján… na, mondasz már, mi az az izé férfiak lába között, kínaiul jinnang a neve, és kerek, meg ráncos, mint két dió!
– Here…
– Igen, igen, szóval találok herén nagy szemölcs! És most mindennap, de mindennap kell nekem megvizsgálni Georgie-a heréje, hogy lássak, szemölcs nem lesz még nagyobb.
Kuan a családon belül egyszerűen nem ismer határokat. Szerinte mindent nyíltan, hajmeresztő és kimerítő részletességgel ki lehet tárgyalni – mondjuk, mennyit költöttél a nyaralásra, mi baja a bőrödnek, miért nézel ki olyan pocsékul, mint egy vesztét érző hal az éttermi akváriumban. És ezek után Kuan még csodálkozik, hogy nem viszem állandóan magammal, ha társaságba megyek, és nem hívom meg mindig, ha vendégek jönnek hozzám. Ő bezzeg hetenként egyszer meghív engem vacsorára, éppúgy, mint minden unalmas családi összejövetelre – a múlt héten például George nénikéjét ünnepelték abból a jeles alkalomból, hogy ötven év után végre megkapta az amerikai állampolgárságot. És még sorolhatnám. Kuan meg van győződve róla, hogy csak akkor maradnék távol, ha valami végzetes katasztrófa tartana vissza. – Miért nem jössz el tagnap? Tán van valami baj?
– Nincs semmi baj.
– Vagy te beteg?
– Nem
– Akarsz, hogy átmegyek, és viszek neked narancs? Nekem van jó, olcsón veszek, hatot adnak egy dollárért.
– Hidd el, hogy kutya bajom. De tényleg!
Kuan éppolyan, mint egy árva macska, folyton csak dagasztja a szívemet. Mióta ismerem, mindig ilyen volt, narancsot hámozott, cukrot vett nekem, ámulva csodálta a bizonyítványomat, agyba-főbe dicsért, milyen okos vagyok, sokkal okosabb, mint amilyen ő valaha is lehet. Pedig én semmit sem tettem azért, hogy megszeressen. Gyerekkoromban gyakran még játszani sem akartam vele. Az évek folytán számtalanszor gorombán rákiabáltam, sokszor a fejéhez vágtam, hogy zavar, hagyjon engem békén. Vissza se tudok emlékezni rá, hányszor hazudtam, hogy ne kelljen elmennem hozzá.
Eközben ő a dühkitöréseimet mindig hasznos tanácsnak, a gyenge kifogásaimat mindig jó szándéknak, ragaszkodásom lagymatag gesztusait mindig forró, hűséges testvéri szeretetnek tekinti. És ha már nem bírom tovább, mérgemben a képébe vágom, hogy őrült. Mielőtt visszaszívhatnám a sértő szavakat, ő megsimogatja a karomat, aztán nagyot nevet, és sebei azon nyomban maguktól begyógyulnak – engem meg örökkön-örökké gyötör a bűntudat.
