A
LIGETI GYÖRGY – NÁDLER ISTVÁN (album) Jaffa Kiadó, Bp, 2008, 108 oldal, 4990 Ft.
Két kiváló művészt mutat be az az album, amit szerencsémre, sikerült a napokban többször is végiglapoznom, s elolvasnom a benne lévő interjúkat. A Ligeti György zeneszerzővel, valamint Nádler István festőművésszel olvasott beszélgetések alatt egyre inkább az volt az érzésem, hogy mennyire hasznos lehet, ha ilyen módon összekapcsoljuk a művészeti ágakat, s két ilyen hatalmas jelentőséggel bíró egyén nézőpontjából vizsgálhatjuk meg, hogy mit is jelent a zene, s mit jelent a képzőművészet, s azon belül is a festészet.
Az első interjú – Ligeti Györggyel – még 1991-ben, a Balzan-díj átadásának alkalmából született, s igazából itt a „Mi a zene?” kérdésre próbálja megadni a választ a nyelv és a hangzó dallam hasonlóságainak és különbözőségeinek bemutatásával, bizonyos, ez esetben nem csak európai kultúrák zenei hagyományainak értelmezésével (pl.: a melanéziai vagy egyéb afrikai kultúrák polifoniájának megemlítésével). Felettébb meggyőző az a tudás, amivel végigvonul tulajdonképpen a zene újkori történetén, s egészen az alapokig visszanyúlva, a metrika egyesülésétől eljut saját zenéjének értelmezéséig – faladatáig. Ahogy már azt említettem, kitér a világ különböző területeinek szokásaira, a zenéhez, a metrikához, az énekelt dallamhoz való viszonyulásukra, s helyenként megjelenő hagyományok sajátságaira – s a nyelvvel való kapcsolatra is:
„Igaz lehet, hogy a metrika, azaz a hangsúlyok elosztása, nemcsak a táncformáktól vagy más motoros mintáktól függ, hanem – Georgiades értelmezésének megfelelően – a beszélt nyelvi szekvenciáktól is függ. Az Adorno által „nyelvszerűnek” nevezett elem az európai klasszikában és romantikában – elsősorban Beethoven hangszeres zenéjében – megfeleltethető a német nyelv akusztikai duktusának (szó- és mondathangsúlyának.)” – Azért is tartottam fontosnak, hogy mindenképp kiemeljek ebből a felvezetésből egy részletet, hiszen érzékeltetni szeretném, hogy itt nem csak arról van szó, hogy végiglapozunk egy szép albumot, hanem ennek megértéséhez a zenével kapcsolatban mindenképp komoly tudásra, tapasztalatra van szükség. Külön kitér a tonalitás kialakulására; Haydn és Mozart zenei építkezésére, a kadenciaképzésre és a modulációra, aztán tovább Schuberten át Chopinig, majd Wagnerig, egészen addig a kérdéskörig, hogy mi számít tonális zenének, s mi az, ami már valami más. S hogy mi vezette magát Ligeti Györgyöt a zenével való foglalatossághoz; talán az egész zenei fejlődés összefoglalása azért is volt fontos, mivel saját zenei stílusának kifejlődése is ehhez hasonlóképpen, ennek analógiájára alakult; eleinte ő maga sem tudott elszakadni az ütemektől, s ahogy írja: „1956-ban írtam aztán az első „ütemtelen” partitúrámat, a Víziók c. zenekari darabot.”
Ezt követően áttér, a képzőművészetet érintve, a művész feladatára, s hogy miként is képzeli el azt, ahogyan a művészetben mindig is a megújulásra, az újraértelmezésre kell(ene) törekedni, s hogy nem szabad megállni ugyanannál a formánál. Végighalad azon a „névsoron”, akiket elődjének tekint, akiktől folyamatosan tanult – s ahogyan sikerült kialakítani azt a hangzásvilágot, amely a nyolcvanas években született műveiben megjelenik.
Természetesen utal az irodalomra is, és nagyon találó Yeats idézettel hozza közelebb egymáshoz a két ágat (a fordítást idézem): „Hasonló ez a kirakós játékhoz, a daraboknak végül bele kell illeszkedniük egy dobozba. Próbálod újra és újra, különböző módokon összerakni az elemeket, míg egyszer csak hirtelen, megmagyarázhatatlanul mindegyik a helyére kerül, s a doboz bezáródik.”
Az album második felében Marczi Mariann beszélgetését olvashatjuk Nádler Istvánnal, az absztrakt expresszionizmus legjelentősebb képviselőjével Magyarországon. A beszélgetés fő témája természetesen az Ő és Ligeti György művészetének rokonsága, s hogy e két, egyébként távolálló műfajt miként is lehet szinkronba hozni egymással. Ligeti György 80. születésnapjára készült el az a sorozat, melynek elkészítésére Nádlert a berlini Magyar Nagykövetség kérte föl, még 2003-ban. Nehéz dolgom lenne, ha be akarnám mutatni, hogy miben rokonok ezek az absztrakt képek azzal a zenei stílussal, amiről már szó volt korábban, de az alkotás folyamatáról nagyon érdekesen vall Nádler István: „A zenét hallgatva két lehetőségem láttam a képi megfogalmazásra. Az egyik, mikor a darabot egyben látva, abból jellemző részeket kiragadva egy képi sorozattá alakítom. A másik megoldást az jelenti, hogy a kiválasztott darabot folyamatosan újra és újra hallgatom. Így az egyik befejezett munkában kialakult formarendszer és gondolatmenet határozza meg a következő kép karakterét az előzőtől továbblépve, a közös formajegyekkel.”
A beszélgetések után természetesen magát a Ligeti-sorozatot is teljes egészében megtaláljuk az album harmadik harmadában; az első része a sorozatnak egy kilenc részből álló, kizárólag fehér és fekete színeket alkalmazó borzasztóan zaklatott egység. A második rész kereken 30 darabból áll, s elsősorban talán abban különbözik az első kilenc képtől, hogy különböző technikákat alkalmaz a festő, s hogy mindenképpen élettel telibb, sokkalta változatosabb. A harmadik, négy különálló festményre tagolódik; a negyedik rész egy tematikailag is nagyon szoros hármas egység; az ötödik egy tizennégy egységből álló, kalligrafikus elemekkel felépített rész; s az utolsó, az Etüdökre készített mini-sorozat arra az alkotási folyamatra ad választ, amelyet Nádler István ki is emelt az interjúban.
Itt elsősorban persze a képzőművészet, s azon belül is a festészet idomul a zenéhez, ha egyáltalán lehet ilyet állítani – tehát Nádler István arra tesz kísérletet, hogy a saját művészetén átszűrve próbáljon meg zenei hatású sorozatot létrehozni, ami specifikusan Ligeti György „stílusát” szándékozik összefoglalni. Ennek a kettősségnek az értelmezése nagyon nagy figyelmet és odaadást igényel, s elkerülhetetlen, hogy az album lapozgatása közben felcsendüljön néhány mű, ami egyértelműen meghatározhatja érdeklődésünk hangulatát.
