Tökéletes könyvcsomagot állítottam össze azoknak, akik szeretik a sportot, és a karácsonyi gyertyagyújtásnál sokkal fontosabbnak tartják a Széchy Tamás-féle második makrociklusra való felkészülést, a WADA szabályzatának tanulmányozását, illetve különleges átállással készülnek a pekingi olimpiára vagy a nyári foci EB-re. Mert sokan vagyunk, akiknek ez a legfontosabb. Ághassi Kovács Attila régi, elfelejtett olimpikonokat gyűjtött össze, míg Simon Andrea az utóbbi évek hőseivel készített interjúkat. Két különleges könyv nagyon sok történettel és hőssel.
Kurvára elszégyelltem magam valamelyik nap, mert Ághassi három nevet mondott, amiből mindössze egy név volt ismerős. Mindegyik olimpiai bajnok, csak öregek és külföldön élnek.
Ághassiban van valami idegesítő: mindig minden adatot tud. Percekre, másodpercekre, kihagyott helyzetekre emlékszik, és ez az általa készített és az indexen megjelent interjúkból is kiderül. Nagy kutatómunkával és utánajárással 55 olimpiai bajnokról készített portrét, az esetek jelentős részében interjúkat. Fontos munka ez minden sportőrültnek, akik Pekingig már vágják a centit. Az első fejezetben sorra veszi a külföldön élő magyar bajnokokat, akik itthonról gyorsan leléptek, hogy külföldön boldoguljanak. Göncz Árpád unokája, Ónodi Henrietta mesél az amerikai életéről, az 1936-os olimpiai vízilabdázója, Tarics Sándor az ENSZ földrengésügyi szakbizottságának tagja volt, Keleti Ágnest majdnem megölte egy golyó az 56-os forradalomban, a véres arcával címlapokra kerülő Zádor Ervin elmondja kicsit mítoszromboló véleményét az esetről. Mindegyikük mesél: ha a Fókusz riportere lennék, azt mondanám, emberi történeteket ismerhetünk meg.
Azt már régóta tudjuk, hogy minden nagy bajnok valójában magyar volt, így a gyenge idegzetű, de roppant tehetséges Martina Hingis is, akit a félelmetes erejű Williams-nővérek söpörtek el, a leszúrt, nyögéseiről híres Szeles Mónika, a Sevcsenkót felfedező Szabó József illetve kedvenc strandröplabdázóm, Karch Király is. Mind magyarok voltak. A világ nagy sportolóit pedig külföldön dolgozó magyar edzők tették naggyá, derül ki a harmadik fejezetből: kinevelték választott országuknak a bajnokot. Napok óta olvasgatom a könyvet, és nincs benne érdektelen történet: mindegyik egyszerre szól a magyarokról és a sportról. A kötet nem lett szép sajnos: egy ilyen kiadványhoz a látványos és színes képek illenek, fényes papír. Ez egy tankönyvhöz hasonlít – és ez nem egy rossz hasonlat, mert minden sztori példaértékű. (B+)
Ha interjút olvasok, valamiért mindig a kérdéseket olvasom el először, mert abból kiderül, milyen a cikk. Mert a kérdezőn sok múlik, főleg olyan személyek esetében, akit nagyon ismerek. És a sportolók ilyenek. Kevés fontosabb dolog van a vízilabda-válogatott keretszűkítésénél, Görbicz Anita lövőformájánál. Sportolóink csak egész speciális helyzetekben szólalnak meg, például meccs előtt/után, vagy valami botrány esetében. Simon Andrea hosszú évek óta kérdezgeti kedvenceinket a Magyar Narancs hasábjain. Milyen jó lenne, ha a Nemzeti Sportban csak egyszer megjelenne egy tized ennyire jó interjú, mindegy. Ennél is fontosabb, hogy Simon Andrea nem tolakszik az előtérbe, vagyis nincsenek mindent megmagyarázó elméletei, nem kérdez baromságokat (én nem láttam még ilyen rövid kérdéseket!) és nagyon jók az első kérdései (nekem ezek fontosak). Most a BOM támogatásával szép interjúkötetet adott ki, amiben főleg a Magyar Narancsban megjelent interjúit gyűjtötte össze. Szerepel a könyvben Kemény Dénes, Benedek Tibor, Szabó Edina, Radulovics Bojána, Kulcsár Krisztián, Kovács Antal, Kovács Ágnes vagy Pásztory Dóra.
Hajdú B. István kicsit kilóg a sorból, hiszen tudtommal nem nyert 100 m háton, nincs benne a kézicsapatban se, de legalább vizel rendesen, mindig, amennyit kell. Mert sokan ugye nem. Na, ők nincsenek benne ebben a könyvben, amit egyfelől megértek, másfelől meg hiányolok. Az Athén-Peking közti időszakot a doppingbotrányok határozzák meg leginkább, amivel megérte volna szembenézni. A könyvet viszont a BOM támogatja, nekik ez meg nem fér be a képbe. (A-)
FELHÍVÁS: Drága karácsonyban megfáradt olvasóink!
Küldjétek el könyvjavaslataitokat nekünk az e-mailünkre, mert készítenénk egy összeállítást arról, mit és miért vesztek ajándékba. köszi.
Ághassi Kovács Attila: Elfelejtett aranyak, elektromédia Kft. Bp., 2007, 225 old. 4900 HUF.
Kurvára elszégyelltem magam valamelyik nap, mert Ághassi három nevet mondott, amiből mindössze egy név volt ismerős. Mindegyik olimpiai bajnok, csak öregek és külföldön élnek.
Ághassiban van valami idegesítő: mindig minden adatot tud. Percekre, másodpercekre, kihagyott helyzetekre emlékszik, és ez az általa készített és az indexen megjelent interjúkból is kiderül. Nagy kutatómunkával és utánajárással 55 olimpiai bajnokról készített portrét, az esetek jelentős részében interjúkat. Fontos munka ez minden sportőrültnek, akik Pekingig már vágják a centit. Az első fejezetben sorra veszi a külföldön élő magyar bajnokokat, akik itthonról gyorsan leléptek, hogy külföldön boldoguljanak. Göncz Árpád unokája, Ónodi Henrietta mesél az amerikai életéről, az 1936-os olimpiai vízilabdázója, Tarics Sándor az ENSZ földrengésügyi szakbizottságának tagja volt, Keleti Ágnest majdnem megölte egy golyó az 56-os forradalomban, a véres arcával címlapokra kerülő Zádor Ervin elmondja kicsit mítoszromboló véleményét az esetről. Mindegyikük mesél: ha a Fókusz riportere lennék, azt mondanám, emberi történeteket ismerhetünk meg.
Azt már régóta tudjuk, hogy minden nagy bajnok valójában magyar volt, így a gyenge idegzetű, de roppant tehetséges Martina Hingis is, akit a félelmetes erejű Williams-nővérek söpörtek el, a leszúrt, nyögéseiről híres Szeles Mónika, a Sevcsenkót felfedező Szabó József illetve kedvenc strandröplabdázóm, Karch Király is. Mind magyarok voltak. A világ nagy sportolóit pedig külföldön dolgozó magyar edzők tették naggyá, derül ki a harmadik fejezetből: kinevelték választott országuknak a bajnokot. Napok óta olvasgatom a könyvet, és nincs benne érdektelen történet: mindegyik egyszerre szól a magyarokról és a sportról. A kötet nem lett szép sajnos: egy ilyen kiadványhoz a látványos és színes képek illenek, fényes papír. Ez egy tankönyvhöz hasonlít – és ez nem egy rossz hasonlat, mert minden sztori példaértékű. (B+)
Simon Andrea: Részidők, Sanoma Budapest Zrt., Bp., 2007. 230 old., 4900 HUF.
Ha interjút olvasok, valamiért mindig a kérdéseket olvasom el először, mert abból kiderül, milyen a cikk. Mert a kérdezőn sok múlik, főleg olyan személyek esetében, akit nagyon ismerek. És a sportolók ilyenek. Kevés fontosabb dolog van a vízilabda-válogatott keretszűkítésénél, Görbicz Anita lövőformájánál. Sportolóink csak egész speciális helyzetekben szólalnak meg, például meccs előtt/után, vagy valami botrány esetében. Simon Andrea hosszú évek óta kérdezgeti kedvenceinket a Magyar Narancs hasábjain. Milyen jó lenne, ha a Nemzeti Sportban csak egyszer megjelenne egy tized ennyire jó interjú, mindegy. Ennél is fontosabb, hogy Simon Andrea nem tolakszik az előtérbe, vagyis nincsenek mindent megmagyarázó elméletei, nem kérdez baromságokat (én nem láttam még ilyen rövid kérdéseket!) és nagyon jók az első kérdései (nekem ezek fontosak). Most a BOM támogatásával szép interjúkötetet adott ki, amiben főleg a Magyar Narancsban megjelent interjúit gyűjtötte össze. Szerepel a könyvben Kemény Dénes, Benedek Tibor, Szabó Edina, Radulovics Bojána, Kulcsár Krisztián, Kovács Antal, Kovács Ágnes vagy Pásztory Dóra.
Hajdú B. István kicsit kilóg a sorból, hiszen tudtommal nem nyert 100 m háton, nincs benne a kézicsapatban se, de legalább vizel rendesen, mindig, amennyit kell. Mert sokan ugye nem. Na, ők nincsenek benne ebben a könyvben, amit egyfelől megértek, másfelől meg hiányolok. Az Athén-Peking közti időszakot a doppingbotrányok határozzák meg leginkább, amivel megérte volna szembenézni. A könyvet viszont a BOM támogatja, nekik ez meg nem fér be a képbe. (A-)
FELHÍVÁS: Drága karácsonyban megfáradt olvasóink!
Küldjétek el könyvjavaslataitokat nekünk az e-mailünkre, mert készítenénk egy összeállítást arról, mit és miért vesztek ajándékba. köszi.
