B-
Steven Saylor: Caesar ítélete – Agave, 2008; 304 oldal, 2580 Ft
Ha a magyar könyvkiadók mindegyike felajánlana az általuk forgalmazott történelmi regényekből egy-egy példányt árvízvédelmi célokra, gyakorlatilag tehermentesíthetnék az országot. Finoman fogalmazva: sok a történelmet delikátnak, díszletnek, illetve ürügynek használó könyv van a piacon. Hajlamos vagyok fintorogni ha ilyet látok a könyvesboltban . Isten ne adja: egy másik embernél! Sznob vagyok, ha történelemről van szó (bocsánat). Még akkor is, ha tudom, hogy egy ilyen jellegű könyvnek nem kell a tudományos igényeknek megfelelnie, nem az a dolga. Fintorgó sznobizmusom két dologból adódik. Hiszem, hogy a történelem nem tudása öl, butít, nyomorba dönt (moralizálást befejeztem), illetve, hogy bármelyik történelmi kor tud annyi fordulatot felhozni, hogy abból kijön több ütős történet. Saylor könyve pont ilyen. Illetve majdnem. De kezdjük az elejéről.
A szerző történész, és a regényíráson kívül a History Channel ókori Rómával foglalkozó műsorainak szakértőjeként dolgozik. A borítón kívül-belül idézetek sora a The Sunday Times-tól az Amazon.com-on át a Jelenések könyvéig, arról, hogy az író mennyire tud. Egy történész, ha ilyesmit lát, keresztet vet. A történet főhőse Gordianus, egy kvázi római Sherlock Holmes. Ez már a tizenegyedik könyve Saylornak melynek a nyomozó a főhőse. A sztori is elég egyszerűnek tűnik. A nyomozó több fordulat után jut el Alexandriába, ahol korábban kitagadott fiát kell tisztáznia egy vád alól. Közben persze zajlik a nagybetűs történelem. Na persze Kleopátra és Caesar sokadszorra.
Gyanakodva vágtam bele tehát az olvasásba. Ellenben a könyv egyharmada után kezdtem kellemes csalódottságot érezni. Az író valóban szépen építi be a regénybe, amit az ókorról tudunk, tudhatunk. A párbeszédekben, vagy a karakterek leírásánál visszaköszönnek Suetonius, Plutarkhosz, Dio, Appianus és a többi ókori történetíró leírásai. Bár az ókori történetírókat kritikával kell olvasni, ez itt most teljesen mellékes. Ugyanis egy római akkor ezt így tudta. Ettől a sztori csak autentikusabb lesz. Például: Gordianus megkérdezi Caesart, hogy mi volt közte és Nikomédész király között. Az ókorban ugyanis tényként kezelték, hogy amikor Bithünia királya férfiúi erényekre tanította Caesart akkor ott a kardvívásnál -mondjuk így- nem elsősorban harci kiképzésre kellett gondolni. (Azóta tudjuk, hogy ez inkább pletyka volt, sem mint valóság) A hangsúly valóban inkább a kor megidézésén van, és se Caesarról, se Kleopátráról nem akarnak lehúzni még egy bőrt. Remekül átérezhető, milyen lehetett a forrongó, feje tetejére állt mediterráneumban az élet.
Ami még kellemesebb Saylor könyvében, hogy időnként egy-egy Caesar-Gordianus dialógusnál valóban olyan érzetem volt, hogy itt két szónoki iskolát tanult római próbál egymáson verbálisan fogást keresni. Le a kalappal! Saylor ilyen értelemben valóban remekül kelt életre egy rég elmúlt kort.
Más értelemben viszont úgy érzem, ez nem sikerült teljesen. Van valami, ami csorbítja a könyv erényeit. Például, az ókor emberének gondolkodása. Természetesen ez az írói képzelet helye, ahova sok minden belefér. Csak az anakronizmus nem. Jelen esetben. Nagyon nem passzol , amikor Gordianus, vagy a nyomozó fia, Meto moralizálásba kezd. Illetve ez nem lenne baj, ha nem jutna róla eszembe egy amerikaizászlós „a főhős megmondja a tutit a szebb világról” életérzés . Elég, ha ez a hollywoodi adaptációkban köszön vissza.
Saylor le is buktatja magát ez ügyben. Az utószóban így ír Kleopátráról: „A XXI. századra jellemző szupermodell mércével mérve külseje akár még szép is lehetett, ám a szelleme, modern kori alapelveink alapján egyáltalán nem volt szép.” Nem baj! Ilyennek szeretjük, nem is kell szép szelleműnek lennie. Főleg nem XXI. századi mércével. Én legalábbis ha történelmi regényt olvasok trónkövetelni akarok, mérgezni vagy gall falukat leigázni, és utána győzelmi lakomát ülni. Aztán ha becsuktam a könyvet, újra fájhat a szívem az igazságtalan világ miatt. Egy másik problémás rész, hogy a főhős szinte kibeszél a könyvből magyarázva dolgokat, mi hol van, ki kicsoda. Hozzáteszem indokolatlanul. Csak egy példa: „mivel Egyiptomban magát a Nílust is istenként tisztelték”. Kinek beszél ez? És miért múlt időben? Akkor már jobb lett volna a könyv végére néhány ilyen jellegű magyarázat. Szerencsére a könyv második felétől az ilyen dolgok elmaradnak.
Ahogy már írtam, tudom, hogy egy ilyen könyvnek nem kötelező milliméter-pontosan történelem hűnek lenni, mert nem ez a dolga. Viszont amelyik kísérletet tesz minél jobban belemerülni a választott korba elszakadva a jelentől, csak gazdagabb lesz ettől. Steven Saylor könyve összességében véve teljesíti ezt. Ha egy a szakirodalomtól a ponyváig terjedő mércén kéne a könyvet elhelyeznem, akkor valahova középre tenném. Kiváló, ha kikapcsolni akarunk és egy hideg sör/fröccs mellett visszautazni támad kedvünk az időben.
