Mi lelkesíthet úgy, mint egy Fradi-meccs?

barraban | 2014. szeptember 17. |

nm1.jpgFotó: Művészetek Palotája, Posztós János

A tegnapi csípős reggelen munkába menet azt dúdoltam, hogy mondjuk ki, Budapest egy fos. Mindezt széles vigyorral, és nem úgy, mint aki halkan belelépett. Mármint a fosba.

Amikor a Müpában felcsendült ez a dal, kicsit azért meghökkentem. Ráadásul megtudtam, nem csak Budapest, Berlin is egy trágyadomb, és mind a kettő bekaphatja. Konzervatív prekoncepcióm egy német-magyar irodalmi sanzonesttel kapcsolatban rögvest megdőlt, de a nem kifejezetten konvencionális megközelítés kellemes meglepetés volt. Eldöntöttem: tetszik a híd, amit a Volt egy álmunk stábja barkácsolt a német és a magyar kultúra közé a berlini fal leomlásának 25. évfordulójára.

A Fesztivál Színház pódiumán Dalos György látott vendégül írókat, akikkel főleg a német-magyar kulturális kapcsolatokról és 1989 történelemfordító szerepéről beszélgetett. Ezeket a blokkokat szakította meg időnként a Hanem együttes. Közismert dallamokat szólaltattak meg kortárs költők szerezte szöveg-átiratokban és a new wave, az operett, a musical, vagy a rockzene hangján. A kissé bizarr, Karafiáth Orsolyát megszégyenítő ruhákban fellépő művészek (rendezte: Pelsőczy Réka) magyarul, németül és angolul is énekeltek áthangszerelt songokat a Lili Marleen-től Rammstein- dalon át a Kabaréig. A dalszövegekben (melyeket kivetítőn feliratoztak, s nemegyszer a valóditól teljesen eltérő értelmezést olvashattunk) repkedtek a hatalomra, a trafikokra és stadionokra vonatkozó aktuálpolitikai utalások: tényleg nem vádolhat senki a regnáló kormány iránti szimpátiával, de ez néha idegesített. Talán azért is, mert a körülöttem ülők ilyenkor mindig nagyot bólintottak („aha, értem!”- ragyogtak fel az arcok), és rögtön megosztották felfedezésüket a mellettük ülővel. Az előadásmód azonban vicces, ironikus és látványos volt, a közönség nevetett, vette a poénokat, a fellépők nagy tapsokat és hatalmas bravót kaptak majd mindegyik szám után.

Az est első felének központi témája a magyar és a német irodalom múltja, jelene és átjárhatósága volt. A vendégek (Bán Zsófia, Terézia Mora, Esterházy Péter, Ingo Schulze és Dragomán György) felolvastak aktuális könyvükből, Schulze nagy derültségre megcsillogtatta elegáns magyar kiejtését. Ezután a fordítás nehézségeit kezdték boncolgatni. Dragomán például mindig elolvassa könyvének német verzióját, hogy időben figyelmeztetni tudja fordítóit, mely tárgyak, szavak azok, amiket nem érdemes szótárban keresni. Schulze a jó kérdéseket ismerő közvetítőkben bízik, Esterházy pedig elmesélte, hogy dán fordítója például sose kérdezett tőle semmit, a külföldi kritikák viszont ünnepelték bravúros Esterházy-átültetéseit. Mora angol fordítója szintén nem volt a kérdések embere, két félrefordítást is produkált a szövegben, amik azonban Terézia szerint zseniálisak lettek. Bán Zsófia kifejtette, ő Morát tartja fantasztikus átültetőnek, aki szintén keveset kérdez, de nem is szükséges, mert így is tökéletes produktumok kerülnek ki a keze alól.

nm2.jpg
Dalos és Esterházy anekdotázó kedvének köszönhetően jó néhány tipikus késő Kádár-kori figura vonult fel a közönség előtt: például Hivatal Ernő, aki mindig szalonnát evett zöldhagymával, vagy a kelet-berlini konzul, aki Esterházy szerint „nem volt egy analitikus elme”. Terézia Moráról kiderült, hogy fiatalon Nyugat-Berlinben élt, de pénz híján mindig Keletre járt át enni, Schulze pedig 1989-ben tette a lábát első ízben Nyugat-Berlinbe - egyre várta a hihetetlen élményáradatot, de igazából nem sok különbséget észlelt. Mikor Dalos megkérdezte, igaz-e, hogy Magyarország sokkal vonzóbb volt akkoriban a keletnémetek, mint a magyarok számára, Ingo lakonikusan annyit mondott, ja. Róla egyébként Bán Zsófia és Esterházy többször elmondta, hogy adoptált író, lélekben magyar, olyan irodalmi nyelven ír, ami a mi fülünknek ismerős és természetes.

A szünet után a beszélgetés 1989 szerepére, a berlini falbontás jelentőségére terelődött. Dragomán György más irányból lépett magyar földre, mint Schulze, számára Ceausescu Romániája után ez az ország jelentette a Nyugatot – legalábbis eleinte. Aztán ráébredt, hogy mégsem a felhőtlen szabadság világában él: a románokat ugyan lehet szidni, de azért itt is a hallgatás törvénye az első. Aztán szerelmes lett, és úgy érezte, ettől az érzelemtől össze fog dőlni az egész rendszer, ha pedig itt megtörténhet, mi akadálya lenne Romániában. Vallomását hangos taps fogadta.

Esterházy szerint a nyolcvanas évek potentátjai keveset foglalkoztak vele, és ő sem törődött velük. Szabadság nem volt, de szabadságok voltak, mondta utalva arra, hogy viszonylag akadálytalanul lehetett publikálni. Nagy Imre újratemetése, az a bizonyos 1988. június 16-i nap értette meg vele igazán, mi lelkesítette Petőfit, 1956 forradalmárait, vagy akár egy Fradi-meccs kemény magját.

nm4.jpgBán Zsófia a részvételi demokrácia kiszélesítésének fontosságáról beszélt, Schulze pedig arról, hogy a ’89-es viszonyoknak, a fal megsemmisülésének jelentőségét nem értettük akkor, és azóta sem fogtuk fel igazán. Kifordult a világ egyensúlya, minden megváltozott, és az a fajta kritikai attitűd, ami a ’89 előtti rendszerrel szemben megfogalmazódott, ma hiányzik. Pedig Schulze szerint egyáltalán nem biztos, hogy jobb világban élünk, mint akkor.

A beszélgetés utolsó 15-20 perce némileg időhúzásnak tetszett. Dragomán György elmesélte, hogyan lopta vissza Erdélyt saját használatra. Esterházy részletesen ismertette a vékony tustoll és a papír esetét, amik segítségével újraalkotta Ottlik Iskola a határon-ját, a gesztust az idős mester azonban úgy fogta fel, hogy Esterházy olvashatatlanná írta a regényét. Az író bevallotta, amikor Ottlik meghalt, ő azon aggodalmaskodott, hogyan szerzi majd vissza a fecnit, és most tervezi, hogy eladja egy múzeumnak sok-sok pénzért. Ezután a hat szerző megvitatta, ki ír számítógépen (többen) és ki kézzel (Esterházy), abban viszont megegyeztek, hogy komputeren olvasni nem élvezet, az e-book pedig a könyvek nyomába sem ér. Ha a könyveknek nincs jövője, akkor nem a könyvekkel lesz baj, hanem a jövővel, jelentette ki Dalos zárszóként, ezután pedig feldübörgött az utolsó Hanem-dal, a 99 Luftballons Nenától. A szám teljesen beindította a nézőket, s szakma és közönsége, németek és magyarok kollektív, zsongító dudorászásban forrtak össze.