Surik jóindulatból megdönt minden nőt

B-
Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik, Magvető, 2007, 461 oldal, 2890 Ft

Ha Surik a Dr. Spock-féle nevelésben részesül, mihaszna léhűtő válik belőle, így azonban, egy anya és egy nagymama szerető karjai közt tulajdonképpen minden nő álma cseperedett fel. Ulickaja legújabb regényének hőse megmagyarázhatatlan módon mond ellent mindenféle sztereotípiának, olyan, mintha nem is férfiból lenne, hanem valamiféle Máltai Szeretetszolgálatba oltott Teréz anya-reinkarnációként tengetné mindennapjait. Azért a látszat csalóka, Surik valójában igenis férfi, méghozzá olyan férfi, aki bármikor és bárhol teljesíti kötelességét, és valljuk be, talán többször is, mint amiről más férfiak álmodozni szoktak.

Szóval, ez a Surik egy rendhagyó hős, de hát egy rendhagyó világban ez talán természetes is lehet. Ebben a világban ugyanis a nőkkel valami nagy baj van. Valahogy nem úgy viselkednek, ahogy elvárnánk tőlük. Van bennük valami különös, érthetetlen idegesség, valami titkolt feszültség, melyet próbálnak valahogy levezetni. És itt fellélegezhet mindenki, aki eddig kételkedett – IGEN, a nők is mindig azt akarják. Mármint hogy tulajdonképpen a nők is mindig szexelni akarnak. A különbség talán csak annyi, hogy nem pont azért, amiért a férfiak, de ez a lényegen nem változtathat. A regény hemzseg a magukkal mit kezdeni nem tudó, vagy éppen túl aktív nőktől, akik ilyen-olyan okokból, de szenvedélyes, vagy éppen nem szenvedélyes nemi életet akarnak élni.

És itt jön be a képbe a mi szorgos Surikunk, aki ugyan nem akarja ezt a dolgot túlzottan, de ha már a nők annyira odavannak érte… Szóval, a hős jön, lát és megdönt. Majd távozik, a hölgyek pedig megelégedhetnek. A baj csak az, hogy hiába tesz meg Surik mindent, hogy boldoggá tegye ezeket a nőket, úgy tűnik, mindez kevés. Nem tudja őket szeretni. Mert hát ezek a nők ugye, hát ezek a szerencsétlenek szeretetre is vágynak, de erre hősünknek már nincs se ereje, se hajlandósága. Sajnálja őket, ez igaz. Azért is viszi ágyba mindet, a csúnyát, a nyomorékot, az öngyilkos-hajlamút, a kövér fenevadat és a többit… De szeretni csak egyet szeret, az egyetlent, akit nem kaphat meg. Azt, aki végül lesajnálja. Őt soha. De a többi, azok, akiket ápol, támogat, feleségül vesz, etet és ellát, csúfosan kihasználják azt, hogy Surik gyenge és megértő, úgy élősködnek rajta, mint a piócák. Ő pedig, kárpótlásként a nem lévő szeretet helyett kiszolgálja őket.

És szegény Sura helyzetét nem könnyíti meg a család sem. Apja nincs. Nagyanyja, akinek mindent köszönhet, meghal, talán éppen miatta. Anyja pedig szintén életképtelen, nem evilági teremtés, aki tán még több gondoskodásra szorul, mint az összes többi nő együttvéve. És Surikot hajtja a bűntudat is, a félelem, hogy szerettei miatta szenvedhetnek. Nem tud kiszállni az ördögi körből, segítenie kell, hogy ne érezze magát szarul. Ennyi tennivaló közt nem csoda, hogy a saját élete zátonyra fut, ígéretes tehetségből hétköznapi senkivé válik, aprópénzre váltja mindazt, amit oly keservesen szerzett meg.   

Ljudmila Ulickaja legújabb regénye ismét az emberi lélek útvesztőibe kalauzolja az olvasót. Kíméletlen pontossággal tárja fel különböző sorsú emberek legféltettebb titkait, legintimebb cselekedeteit. És szereplőből aztán van elég, néha talán kissé sok is. Ráadásul mindnek megismerjük a történetét, a rég halott apától az elmebeteg kislányon át a nagy szerelemig, pontos képet kapunk minden szereplő életéről. Ezek a képek azonban gyakran felületesnek, elnagyoltnak tűnnek, ezért hiába a nagy igyekezet, időnként úgy éreztem, hogy a cselekmény kevéssé indokolt, néhol értelmezhetetlen bizonyos szereplők,  főleg a nők viselkedése, nincs meg az a motiváció, ami ténylegesen hajtaná őket Surik karjaiba. Ezek az epizódok inkább hatottak komikusan, mintsem hogy elérzékenyüljek, netán megsajnáljak néhányat a szerencsétlen hölgyek közül, akik a boldogságot (?) hajszolják. Bár Ulickaja általában szereti hőseit teljesen lecsupaszítani, kiszolgáltatni az olvasók kényének-kedvének, ebben a regényben ez talán nem volt elég.  Mivel a mű végére mindenkiről tudunk mindent, nem igazán maradnak nyitott kérdések. Talán csak a lényeg veszik el, a legfőbb kérdésre – mi a boldogság a hetvenes évek Moszkvájában, és miért pont Surik adná meg mindezt a nőknek? – nem kapunk meggyőző választ.

Az Odaadó hívetek, Surik egy klasszikus, orosz család- és fejlődésregény, melynek kissé elveszett ugyan a sava-borsa, de mindenképpen szórakoztató olvasmány. Hosszasan filozofálni nem kell utána, doktori disszertációt biztosan nem írnék belőle.[Diószegi Nóra]