Általános cikkek 1947 boris_vian

Mérnöki kegyetlenséggel hangszerelve - kedvenc könyvek

mesele | 2008. augusztus 23. |

Boris Vian: Tajtékos napok (1947) Európa Könyvkiadó, 1969


Anyu kezébe vette a könyvet, mondván: „Milyen jó szó az, hogy tajtékos”. Elolvasott néhány oldalt, majd becsukta, a heverőre dobta, és így szólt: „Ez valami borzalmasan olvashatatlan”. Már akkor sejtettem, hogy engem olyan erővel fog magával rántani a vianos metaforika és mondatfűzés, mint a regények hősei táncpartnereiket, amikor megszólal az a bizonyos „New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington féle”.

Anyunak nem tettem szemrehányást, hisz a szociográfián szocializálódott gondolkodásmód nem érezheti otthon magát egy olyan helyen, ahol a szoba az összegyűlt öröm és bánat arányában változtatja a színét és a méretét, a hősök neve c-vel kezdődik és egyébként sincs más gondjuk, mint szerelmesnek lenni és kitalálni, mi legyen az ebéd. A szakács a ruházatával együtt kész beszédstílust is váltani, a filozófus pedig rocksztárokat megszégyenítő népszerűségnek örvend. Ettől - és attól, hogy neve visszafelé olvasva naív - eltekintve azonban nem mondhatni, hogy Vian nélkülöz mindenféle realitásérzéket. „A történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki”- szögezi le a bevezetőben, és tartja magát az élet néhány érzékeny megfigyelő által már pontosan dokumentált, öröklődő törvényéhez: ami el tud romlani, az el is romlik. Hőseink (a történések fényében talán nem túlzás ez a megnevezés) nem veszhetnek el mindörökre a rövid szoknyák és hosszú gavallérok nyújtotta örömök között: a felszínesen csacsogó idill csakhamar mély és rekedt hangon károgó vészmadárrá változik, ahogy a tágas és fényes nappali szűk és sötét mocsárrá olvad, a háziegér pedig öngyilkosságot követ el.

Vian a második világáború alatti és utáni kissé megfeketedett és ironikus hangulatból nőtte ki magát, bár az abszurd és szürrealizmus hagyományai Franciaországban kissé korábbra nyúlnak vissza. Elődei között Jarry-t és Queneau-t szokás emlegetni, de mélyebb töltéseiről az irodalmi összefoglalók mélyen hallgatnak, letudva mindezt azzal, hogy specialitása nem illeszthető egyetlen irányzatba se. A Cartaphilus kiadó nemrég indított Vian-sorozatának darabjaiban viszonylag korrekt leírását találjuk munkamódszerének és világlátásának, mely a „Patafizikai Társaság” megalakulásához is alapelveket szolgáltatott.

Vian – polgári foglalkozását tekintve mérnök lévén - valószínűleg nem kevés szakmai ártalomtól kísértve dolgozott mérnöki precizitással, melyet így magyaráz a könyv „Előszócskájában”: „A szoros értelemben vett anyagi megvalósulása” (mármint a történetnek) „lényegében a valóság ferdített és hevített hangulatú kivetítéséből áll egy szabálytalanul hullámos, torzításos referencia-síkra". Látható, hogy tán még soha nem volt szó ilyen tisztességes eljárásról. Alapelve nagyjából, hogy az egész világ egy szerves egész, ahol minden mindennel összefügg, és a pszichénkben zajló folyamatok nagyon is konkrétan megjelennek a valóság tárgyaiban, mégha néha hihetetlen változásokat eredeményezve is. Ennek örömére lazán lovagol az egzisztencializmus abszurdba és az abszurd egzisztencializmusba forduló hullámain, gyors tempóban, meredek ugrásokkal, szellemes analógiákkal.

Nem vesztegette az idejét. Legendásan gyorsan dolgozott, a szélsőséges lektűrt és magas minőségű darabokat egyaránt magába foglaló életműve kb. 11 év alatt keletkezett, és eközben dzsessztrombitált is. Nem véletlen, hogy a szívpanaszokkal küzdő fiatalembernél a szív kérdései mindig előtérben voltak. Második kedvenc regényem tőle egyben az utolsó, a legsötétebb és a legkegyetlenebb (1953). Szó szerinti fordításban Szívszaggató, de Hullasztó címen is megjelent magyarul. 39 éves volt, amikor szívinfarktust kapott a Köpök a sírotokra című regényéből készült film bemutatóján és meghalt.