Menyhárt Jenő: Az agitátor, Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2008, 2980 Ft
Előszó
A hetvenes évek végén és nyolcvanasok elején fiatal korom történéseinek és szellemi kalandjainak java része filmklubok és filmstúdiók, koncertek, képzőművészeti kiállítások, irodalmi olvasmányélmények és a fiatal művészek nemritkán hajnalba nyúló kávéházi életének keretei között zajlott. Ebben az időszakban előbb az URH és a Trabant együttesben zenéltem, majd 1981-től az Európa Kiadó alapítójaként, vezetőjeként, szövegírójaként és gitárosaként tevékenykedtem. Bár a rockzenét mint kommunikációs formát – különösen ez utóbbi formációval – rendkívül komolyan vettük, dalaink szellemiségére és formai megvalósítására egyidejűleg nem kis hatást gyakoroltak az akkor minket érdeklő magyar és külföldi kortárs művészek különböző alkotásai is. Ezek fontos szerepet töltöttek be világunkban és ifjúkori fejlődésünkben. Inspiráltak minket, kitágították látásmódunkat, és jelentős befolyást gyakoroltak úgy általános, mint artisztikus gondolkodásunkra, valamint formaérzékünkre. Fiatal dalírókként és zenészekként folyamatosan azzal kísérleteztünk, hogy rátaláljunk a saját nyelvünkre és adekvát gesztusainkra. Ott álltunk tágra nyílt szemekkel az ismeretlen kapujában nem túl jó minőségű hangszereinket türelmetlenül markolászva, egymásra néztünk és belecsaptunk. Egy... két... hár... négy. Dohos pincékben lévő próbahelyeink félhomályában, valamint visszhangzó koncerttermek színpadain előadás közben színes fényekkel megvilágítva nem kis átszellemültséggel feszegettük a rockzenei kultúra határait, mivel azokat akkori formájukban meglehetősen szűknek éreztük a magunk számára. Dalainkat olyan erőterekként érzékeltük, amelyekben néhány pillanatra összetalálkozik a múlt, a jelen és a jövő, azaz valamilyen formában megjelenik a világ folyamatában, méghozzá olyan módon, ahogy azt mi ismertük.
Nem az volt az elsődleges szándékunk, hogy jó zenét játsszunk, hanem hogy érvényes számokat írjunk és azokat rendre úgy adjuk elő, hogy amiről szó van bennük, újra és újra életre keljen és megtörténjen. Mindehhez pedig olyan formai megoldásokat kellett találnunk, amelyekkel egyrészről nem egyszerűsítettük le a dolgokat, másrészről pedig nem is bonyolítottuk túl azokat. Lényegében rock and roll művészetet próbáltunk csinálni, miközben tisztában voltunk azzal is, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen. Ugyanakkor reméltük, hogy nekünk valahogy mégis sikerülni fog. Valamikor 1983-ban, egyrészt teljesen véletlenszerűen, másrészt nyilván a bennem meglévő szellemi kalandvágy és kíváncsiság eredményeként egy könyvtárban a kezembe került egy tudományos ismeretterjesztő könyv (Arthur C. Clark: A jövő körvonalai), ami számomra is meglepő módon rendkívüli mértékben felkeltette az érdeklődésemet, és valamelyest új irányokba terelte figyelmemet. A mű elolvasása után nagy lelkesedéssel (és nem kisebb esetlegességgel) vetettem bele magam bizonyos kozmológiai és technológiai kérdésekkel foglalkozó irodalomba. Ugyanezzel a lendülettel viszonylag rövid idő leforgása alatt mintegy tíz alkalommal lélegzetvisszafojtva megtekintettem a mozikban Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeia című filmjét, amelyben egy fantasztikusan izgalmas és csaknem egyedi példáját láttam annak, hogy a tudomány és a művészet hasonló kérdéseket körbejáró, ám gyakorlatilag teljesen elkülönülten működő két rendszere között közérthető formában valamiféle kommunikáció jön létre. Bennem pedig akkoriban csíráiban ehhez hasonlónak tekinthető törekvések voltak kialakulóban. Ennek jelei, legalábbis nyomokban, elkezdtek megmutatkozni az Európa Kiadó ezt követő tevékenységében is. Aki azonban ilyen jellegű vállalkozásra adja a fejét, nemigen számíthat arra, hogy kitaposott utakon jár majd, mivel a valóság feltárásának és leírásának folyamatában nem túl gyakran találhatjuk szembe magunkat a művészet és a tudomány különféle szimbiózisaival. Olyan példák elvétve akadtak ugyan a XX. század folyamán, hogy néhány tudós tudományos fantasztikus művek írására adta a fejét, vagy hogy az amatőr csillagászként is tevékenykedő Edgar Allen Poe, egy nem sokkal a halála előtt írott versében megoldott egy olyan korabeli kozmológiai paradoxont, amellyel azt megelőzően Einstein sem boldogult, a helyzetet azonban általánosságban az jellemezte, hogy a tudomány és a művészet képviselői nem mozogtak túl otthonosan egymás rendszereiben, ezért ezek többnyire párhuzamosan működtek (vagyis csak a végtelenben találkoztak.) Engem viszont valahogy egyre több témában és egyre mélyebben kezdtek el izgatni egyes problémák tudományos vonatkozásai. Minél inkább előrehaladtam ezek tanulmányozásában, számomra annál elképesztőbb ismeretekkel, felismerésekkel és komplexitással találtam szemben magam. Egyre inkább az érlelődött meg bennem, hogy bármilyen témakörben is kutakodik az ember, azok a megközelítések, amelyeket a tudomány alkalmaz, mind szellemi értelemben, mind pedig a gyakorlatban nehezen megkerülhetők. Mindez még nagyobb hangsúlyt kapott az életemben, miután 1994-ben magyarországi zenészi karrieremet felfüggesztve New Yorkba költöztem. Itt különösen felkeltették érdeklődésemet a modern biológiában éppen akkor zajló események (az emberi génállomány feltérképezése, az őssejtkutatás és általában véve a genetika fejlődése). Mindehhez pedig a lehető legjobb helyen voltam, mivel New Yorkban rengeteg érdekes előadást volt módom meghallgatni, továbbá viszonylag könnyen és nagy számban hozzáférhetőek voltak a különböző témákban írott tudományos, illetve tudományos ismeretterjesztő művek is. 2000-ben Mr Con. and the Bioneers Brave New World Orchestra néven létrehoztam amerikai zenekaromat, amellyel alkalmam nyílt felvenni és CD-n megjelentetni String Reality (Húrvalóság) című műsorunkat. A kiadványon szereplő számok mindegyikének én voltam a zeneszerzője és szövegírója, a programot zenei értelemben a rock egy kamarazene jellegű megközelítése jellemezte, miközben a dalok egy része a tartalmi kivonatát tekintve a biológiai forradalom várható következményeiről szólt, illetve ezekkel kapcsolatos problémákat járt körbe. Az együttes 2002-ben, mindenekelőtt a magánéletemben bekövetkezett változások eredményeként feloszlott, én pedig e próbálkozás kapcsán utólag arra a felismerésre jutottam, hogy amiről és ahogy próbálok kommunikálni, egyre kevésbé látszik beilleszthetőnek a hagyományos dalforma keretei közé. Így hát az ilyesmit ezek után nem is nagyon erőltettem. Az ezt követő időszakban az engem érdeklő kérdések további tanulmányozása révén jutottam el olyan előadások meghallgatásáig, amelyek a bioszféra állapotáról szóltak, és terelődött rá ilyen módon a figyelmem bolygónk környezeti problémáira. Minél behatóbb ismeretekre tettem szert e tárgyban, annál inkább szükségét éreztem, hogy tegyek valamit a helyzet megoldása érdekében. Ez vezetett végül ahhoz, hogy 2006 óta aktívan környezetvédőként tevékenykedem. Ennek az időszaknak egy magánéleti okokból számomra nehéz periódusában, miközben egy vasárnap kelletlenül tettem-vettem otthon, egyszer csak berregett a kompjúterem, jelezvén, hogy skype-on keresnek. Az ezt követő beszélgetés során egy magyar irodalmi portál egyik munkatársától elhangzott egy olyan alkalmi felkérés, amelyre mind az illető, aki azzal előállt, mind pedig jómagam, azt gondoltam, hogy bizonyosan nemet fogok mondani. Egyikőnk sem lepődött meg túlságosan tehát, amikor az ajánlatot elutasítottam. Győzködés ide, győzködés oda, teljesen hajlíthatatlan voltam. Nem vagyok író, és nincs is igazán miről írnom. Az idők során a magyar nyelvtudásom is berozsdásodott, de prózai formában különben sem próbálkoztam soha írással. Minden bizonnyal azért nem, mert ilyesmire sosem éreztem különösebb késztetést. Az ezt követő időszakban újabb berregések, újabb győzködés. Vajon Heideggert is addig nógatták, amíg le nem írta, hogy amikor bármilyen kultúrában bármiféle műalkotás megszületik, az elkerülhetetlenül maga után vonja a lét jelentésének megváltozását? Akkor mi lenne, ha én meg felvetném azt a kérdést, hogy miért kellene valakinek csak úgy belefirkálnia egyet annak finom és megfoghatatlan szövetébe? Egy ponton aztán valahogy mégis olyan fordulatot vettek az események, hogy igent mondtam, az azt követő erőfeszítéseimből azonban végül egészen más kerekedett ki, mint amire az eredeti felkérés vonatkozott. Mintegy másfél év elteltével létrejött ez a könyv. Az agitátor.
Menyhárt Jenő
Részlet:
E = m × c2: Anyag nem vész el, csak átalakul. Amikor pedig átalakul, energia lesz belőle. Einstein a XX. század elején napvilágot látott relativitáselmélete többek között magában foglalta azt a newtoni fizikához képest új megközelítést, amely a teret és az időt egyetlen entitásként kezelte. Az anyag és az energia pedig univerzálisan egy és ugyanazon dolog két különböző megtestesülési formája. Az „energia egyenlő a tömegszer a fénysebesség négyzete” képlet leírja, hogy mennyi anyagból mennyi energia keletkezik. Egészen kicsiből nagyon sok. Többek között ez is az oka annak, hogy világegyetemünkben a csillagok évek tízmillióin át rendkívül magas hőfokon égnek. „Hová tűnik el egy pillanat alatt az a fény, ami azt megelőzően, hogy leoltottuk a lámpát, ott volt a szobában?” – kérdezte Tennessee egy alkalommal egy Richmond belvárosában lévő vietnami étteremben. Levesek gőzölögtek, és lampionok díszelegtek, a tányérokon finoman evőpálcikák koppantak. Ha a zéró tömeggel rendelkező fotonok nem hordoznak energiát, a szemünk nem érzékeli őket. A látvány energia. Ez azonban itt New York. Szapora léptekkel rovom az Upper East Side utcáit. Alig látok az éhségtől. Még jó, hogy itt van a York Avenue-n a Vörös Tulipán névre hallgató magyar étterem. Mit parancsol az úr? „Lássuk csak. Kérek egy sült malacot citromkarikával a szájában, egy kakasherepörköltet petrezselymes burgonyával és egy harcsapaprikást túrós csuszával. Hozzá céklasalátát, csemegeuborkát és savanyú káposztát. Aztán egy mákos rétest, egy orosz krémtortát és egy hortobágyi húsos palacsintát. Inni pedig kávét, teát, üdítőt, sört, bort, energiaitalt, vodkát és fütyülős barackpálinkát.” Kéjesen lubickolnak az ízlelőbimbók, és közben megtörténik az energiafelvétel. A táplálkozás energia. Az étkezést követően, már túl voltam A-, B-, C- és D-vitamintablettáim bevételén, az E- azonban teljesen érthető okokból a torkomon akadt, amikor a mellettem lévő asztalnál helyet foglaló bajszos úr hirtelen túláradó jókedvében dalra fakadt, és borízű hangján azt énekelte a társaságában lévő, éppen egy méretes borjúlábszárcsont leszopogatásával foglalatoskodó, nyolcvan év körüli hölgynek: „Éjjel az omnibusz tetején, emlékszel, kicsikém...” Mások társaságában lenni energia. Kicsikém, hagyjuk most az omnibuszt, pattanjunk robogóra, hajóra, motorkerékpárra, üljünk négyhengeres-nyolchengeres autóba, sugárhajtású repülőgépre. Beszív, sűrít, robban, kipufog. Izgatottan dorombolnak a belsőégésű motorok, hasítjuk a levegőt. A mozgás energia. Irány a tengerpart, milyen jóleső ez a napfürdőzés. Elnyújtózva kifeküdni a forró, aranyszínű homokba, miközben kellemesen átmelegítenek a nap lágyan simogató sugarai. A lábunk mellett heverő újság lapjait meg-meglebbenti a tenger felől érkező hűsítő szellő. Mennyei érzés, kicsikém, amint kígyózó ujjaiddal bekened a hátamat olcsó napolajjal. Néhány percre kissé lehűl a testem, azután ismét fokozatosan átjár a forróság. A napfény energia. A rocksztár a színpadra ugrik, a közönség pedig tombolni kezd. Giovanni, merthogy így hívják a rocksztárt, a reflektorok pásztázó fénycsóvái között állva minden porcikájában érzi a nézőtér irányából felé áramló bődületes intenzitású impulzusokat. Ezen a ponton lényegében csúcsra járnak adrenalintermelő-mirigyei. Gitárján maximumállásba csavarja a hangerőgombot, majd lendületes mozdulattal a húrok közé csap, és az éjszaka izgatott lüktetésébe elnyúlóan belebömböl egy C-dúr akkord. Ennyiből is mindenki rögtön felismeri azonban, hogy ez Giovanni híres slágere, a The Little Spy (Kicsi kém). A nézőtéren a közönség egy emberként felsikít és ugrálni kezd. Bon giorno, a rock and roll energia. „Államosítás + a Szovjetunió villamosítása = kommunizmus.” A kommunizmus energia. Fedezékbe. Folyik a vér a szemedből, kicsikém. Süvítő lövedékek, repeszek, robbanó kézigránátok, aknák, föld-föld rakéták, atombombák, lángoló épületek. A rombolás energia. Beindulnak a munkagépek. Fúrunk az óceán fenekén, letaroljuk a mezőt, az erdőt, feltúrjuk a hegyet, a szavannát, a dzsungelt, a folyó torkolatát, az egész kontinenst, erőműveket építünk, mert energiaszükségletünknek nincs határa, kicsikém. Megesszük, megisszuk, bevesszük, beszívjuk, beinjektáljuk, kúp formájában felnyomjuk, betankoljuk, a gázra lépünk, meghajtjuk, megnyomjuk a gombot, meghúzzuk a kart, áramlik a vezetéken, ömlik a falból, hogy még jobban, még inkább, még gyorsabban, még magasabbra, még többször, még többet, még tovább, még messzebb, még intenzívebben... Az élet gyorsul, kicsikém. Idegpályáim összeköttetéseinek százezer kilométerén elektromos jelek cikáznak ide-oda. Pörögnek a gondolataim. Egy marakeshi kávéházra gondolok, ahol éppen hibiszkuszteát iszom, majd az ősrobbanás pillanatára, aztán hirtelen eszembe jut, hogy agyunk testsúlyunk 2%-át teszi ki, működése viszont energiáink 20–25%-át emészti fel. A gondolat energia. Szeretek veled lenni, kicsikém. A hangod melegséggel tölt el. Ujjaimmal a bőrödön babrálok. Élvezem a hajad bódító illatát. Imádom, ahogy mosolyogsz. Olyan szép vagy. A meztelenséged bámulatba ejt. Minden porcikám téged kíván. Az ajkaid izgatóan puhák. Érzem a tested forróságát. Vadul zihálok. Egyre gyorsabban kapkodom a levegőt. A légzés energia. Erősnek érzem magam. Szeretném a füledbe suttogni a legszebb dolgot. Őrjítő vágyak. Vérbő lüktetés. Belém nyilalló boldogságérzet. Sikolyok. Eksztatikus pillanat. Szétáradó eufória. Totális egybeolvadás. Csak a tiéd. Itt és most. Magom beléd lövell. A fogantatás energia. A fülembe szuszogsz. Alszol? Leoltsam a lámpát? Szerinted, amikor meghalunk, hová tűnik el egy pillanat alatt az az élet, ami azt megelőzően bennünk volt? A szemközti ház ablakaiban tv-képernyők fényei villódznak, a szobában a falióra egyenletes ketyegése hallatszik. Az idő földi sebességgel halad. Amikor a sejtjeink nem folytatnak többé anyagcserét, megszűnik önmagunk folyamatos újraszerveződésének folyamata, és bomlásnak indulunk. Az élet energia. Jó éjszakát, kicsikém.
