Karácsonyi akciónk során az olvasóinkat arra kértük, olvassanak és írjanak helyettünk. Oláh Zsófia is megtette ezt a szívességet, olvassátok!
C+
Stephen Clarke: Menjünk a Francba, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008, 459 oldal, 3499 Ft
A humor olyan, mint a káposztás tészta: mindenki máshogy szereti, így az efeletti viták meddőek és céltalanok. Esetünkben azonban ez nem elhanyagolható tényezô, lévén a könyv szórakoztató lektûr: a történet egy Franciaországba szakadt angol gasztromenedzser kisebb-nagyobb kalandjait mutatja be. A szerzô egy korábbi művének , az “Egy év a Francban” folytatása ez; ott a fôszereplô a francia kultúra okozta elsô sokkokat igyekezte feldolgozni, mostanra a srác – Paul West – némileg asszimilálódott. Különös kettôs identitása kezd kialakulni: Franciaországban angolként, Angliában franciaként viselkedik. E kettôsség révén mindkét nemzetrôl görbe tükröt kíván mutatni.
De hogy miben is merül ki ez a karikatúra? Párizsról nem tudunk meg sokkal többet, minthogy veszélyes átmenni a zebrán, az utcákon sok a kutyaszar, a párizsi nôk szexisek, és igen, a Pompidou Központ valóban úgy néz ki, mintha kifordították volna. Londonban ezzel ellentétben nagy céges bögrékbôl isznak teát, merészebb a divat, a lányok pedig kövérek és harsányak. Pedig számos szituáció adja magát az amúgy is borotvaélen táncoló, a feltételezett nemzeti karakterjegyeket karikírozó mûfajhoz: az angol pasas Párizsban nyit angolos teázót, mindehhez a francia társadalom legkülönfélébb rétegeivel kell kapcsolatba lépnie, közben francia csajokkal kavar. A szerelmi szál, ami végighúzódik a regényen, súlytalan – nem is várnánk többet egy hasonló jellegû mûtôl, de valahogy mégis megpróbálja komolyan venni magát. Bár a felvezetés bővérű sztorira enged következtetni, az erotikus vonulat is meglehetősen vérszegény; a pajzánnak szánt utalások leginkább kötelezően letudandó műfaji elemként hatnak.
A nációk közti kulturális különbségek elapadhatatlan humorforrásként szolgálnak Clarke számára, bár szerencsére itt a szöveg nem mentes az öniróniától sem. A főszereplő például a következőt javasolja az angol kollégák közé beépülni vágyó újoncnak: “Ha az angolok kedvében akar járni, biztattam, süssön el néhány franciaellenes viccet.” A Franciaországtól keletebbre eső népek pedig bőséges tárházát nyújtják a laza eleganciával gyártott elméncségeknek, amelyekkel nem is fukarodik a szerző.
A fülszöveg által “francos-flancosnak” beharangozott események nagyrészt hétköznapiak: ezek szórakoztatóvá tételéhez érzékletesebb, szellemesebb megfogalmazásmód szükségeltetik, ez azonban elmarad. A gyanútlan olvasó a felvezetô alapján angol humorra számít – amely kifejezés már önmagában egy heves diskurzusra adhat okot -, ezzel szemben azzal a kissé kínos, feszengô érzést ébresztô poénnal találkozik, amely a francia tulajdonnevek kétértelmûségével játszik el. Ez a kétértelmûség általában kimerül abban, hogy a francia név kiejtve az amerikai tinikomédiákat megszégyenítő altesti poénok széles tárházának enged teret.
A gyanútlan olvasónak ekkor betikkel a szeme, pedig nem is sejti, hogy ez lesz a regény legállandóbb motívuma. Bizony, olyan világ ez, ahol a kisfiúkat Ondeau-nak, a séfeket Roughd Goyonne-nak hívják. Emellett az író minden egyes mozzanatot megragad, hogy elmésnek szánt bonmot-val kommentálja. (Igen, a kritikaíróra hatott a regény, így ô is dôlt betûvel szedett francia kifejezésekkel kezd dobálózni.) Ezek a bonmot-k hol mûködnek, hol nem. Az egyszeri olvasót ekkor az az érzés fogja el, mintha egy Oscar Wilde imitátorverseny döntőjébe csöppent volna.
Stephen Clarke gyakorta túl is ragozza a poénjait: egy-egy jó beszólás mûködne is, de ekkor – valószínûleg ô maga is megörülvén a jól sikerült darabnak – elkezdi kibontani, díszítgetni, ismételgetni. Ez pedig megintcsak az ismert kínosan feszengô érzést indukálja. Szóval, hogy stílszerűek maradjunk, és a kedves olvasók számára is érzékeltessük a regény dikcióját, hiányzik a regényből az a kis je-sais-pas-quoi, ami a humort működésbe hozza. Ha igazán angolosra vágyunk, menjünk inkább fisencsipszért.
