A Jelenkor folyóirat februári számának mellékleteként jelenik meg Janus Pannonius eddig ismeretlen műve. Ez a felfedezés az utóbbi évtizedek Janus Pannonius-kutatásának legfontosabb eseménye, igazi irodalomtörténeti szenzáció.
A Renatusnak, Szicília királyának dicséretéről való három könyv egy 1452-ben keletkezett dicsőítő költemény, melyet Janus Anjou Renéhez, első királyi (igaz, trónjavesztett) patrónusához címzett. A költemény a műfajhoz híven a címbe emelt férfiú erényeit és hősi cselekedeteit méltatja. Költői leleményre így leginkább ott van szükség, ahol az erénybeli fogyatékosságokat, a csatavesztéseket és a hadiszerencse balfordulatait kell valamiképpen jó színben feltüntetni. Ilyenkor a Janus Pannoniushoz hasonló rafinált és ügyes költő még a burkolt iróniát is megkockáztatja.
A dicsőítő költeménynek eddig csak a teljes mű felénél kisebb részlete volt ismert (és olvasható Kerényi Grácia fordításában). A mostani, teljes, 1043 soros szöveg a Nápolyi Nemzeti könyvtárból került elő, Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész akadt a nyomára. Az ő munkáját dicséri a latin szöveg szakszerű sajtó alá rendezése, valamint az értő és lírai magyar fordítás elkészítése is. A Renatus-dicsőítéshez Jankovits László, a PTE oktatója, Janus Pannonius-kutató írt előszót, amely a fél évezrednél is régibb mű előkerülésének részleteit is ismerteti.
Tovább után részlet a műből.
JANUS PANNONIUS
Renatusnak, Szicília királyának dicséretéről szóló három könyv
(részletek a II. és a III. könyvből)
Hol legsűrűbb volt a sereg, kellős közepébe
Rontott, és a lovascsapatok mind nyomban utána,
110 Majd a gyalogság zúdult. Már ellenfele várta,
Hol laza földet csépel a vaspata gyors kopogással,
Ott az eget beborítja sötétlő köddel a dárdák
Zápora; porral telt meg az összekavart levegő, és
Párákkal; zengő szavu kürtöket senki se képes
115 Hallani, oly nagy a zaj, már rettentő a morajlás,
Sőt, kettőzve, a völgyekből ismétli az Echo,
Azt hiszed, égzengés támadt. Ideér a hatalmas
Vérözön; emberek és a patások a sok veritéktől
Lucskosak; egymást érve közel csördülnek kardok,
120 Holtak teste borítja a véráztatta mezőket.
Itt csak a historikus kiszabott mértéklete gátol,
Halni menő nép sok tetemét, hogy sorra sirassam,
Mindkét részről kik vesztek; s kit a forgatag eddig
Élve hagyott, s nem csonkán áll még vérbe fagyottan.
125 Vagy ki lován nyargal, s lábbal gyeplőbe akadva,
Lógó hajjal, a dúlt homokot felszántva, seperget.
Egynek a mellén átvert dárdahegy áll ki a hátán,
Van ki belét ontó nyílvesszőt hord a hasában;
Tág öblű ágyúk szórnak tüzelő lövedéket;
130 Csak sebütések után csap zajt, feketéllve, a kézív;
Míg a parittyákból pattant éjjel besüvítget,
Átdöfi reptében rettentő lándzsa a nappalt,
Nincs megfosztva se ám e gyümölcsöktől a mulatság,
Mert az a költők sok könyvében gyakran előjön.
135 Kettős színü Iapyx elsők közt rántja magával
Őt, ki hegyes tőrt szúr a nyakába a szembejövőknek.
Jobbja segít elesőn, katonáinak osztja a fegyvert,
Hátrálót buzdít, sebesültet látva, vigasztal.
Többek támadják most; lézengőknek eléáll
140 Nagy hevesen, sokukat szomorú Orcusba taszítja,
Másokat elrettent a sisakja csodás ragyogása,
Hármat rezzen fent a magasló csúcs feje búbján
És festett köpenyét kifeszítő szélfuvalomtól
Szállongnak csupaszult hátán aranyos ruhaleplek.
145 Medve se villant így körmöt, vadkan se erősebb,
Így csíkos szőrű tigris meg a sárga oroszlán
[…]
200 Őreitől fosztott oldalt folyvást rohamozzák,
Ott hol alig van védekező, ott hol csapatok sem
Mennek szembe. Magát a kicsiny védhelyre vigyázó
Szomszédos kaput is beveszik már könnyü rohammal.
Minthogy a rémes hír a király füleit megütötte,
205 Fogcsikorogva repült oda. Űzte erősen a dúló
Főhadat, ámbár itt sokaság, ott meg magasabb hely
Hozna nekik segitést. Az erős fegyver mire képes,
Ím a tanulság. Bár mindent felölelni a versben
Késztet a lelkem; azért a futásom szinte lezárván,
210 Elviszem én békés kikötőbe a gyenge hajócskát.
Csak felidézem még jobbjának két csodatettét.
Ellene két ifjút indított tán a veszett düh,
Fényes aranyból vert melldíszét tépte az egyik
Elszánt ujjaival. Kardjával vágta le fentről
215 Ő e pimasz karját. Csoda erről szólanom is már!
Mert mikor ott az urunk meghátrált renyhe futással,
Jobb keze függve maradt ama megragadott köteléken.
Megbosszulni fejét dühödötten támad a másik
Fejre, a rásújtott kardtól lerogy ott belehalva,
220 Agyvelejével a vér keveredve fakadt ki a sebből.
Nem használt a kemény falu harci sisak, de a pajzs se,
Mit három lenyuzott bika bőrével boritottak,
Hogy ne kegyetlen kard álljon ki bevert tetejéből.
Míg ilyen öldöklést tesz sokfele járva Renatus,
225 Ráébred, hogy az ellen már benn dúlja a várost.
Mert sokaság hágott odavitt létrákon a falra
Nagy-nagy erővel, amíg a vezér távol, s nem ügyelnek.
És a hatalmas zaj mindent ezután teletölt már,
Házbeli tűzhely ölén minden nő sírva kiáltoz.
230 Vértől lucskos az út, szűzlányokat éri gyalázat,
Kisdedeket ragadoznak, lám, fosztják ki a házat.
Trója bukásával, méltán, eme nagy veszedelmet
Vethetem egybe, hiszen dühösebb ott épp csak a tűz volt.
Már önsorsa szakadt fonalát a király bizony értvén,
SZENTMÁRTONI SZABÓ GÉZA fordítása
