Mécs Anna: Lorenzó bejut a várba [Kapcsolati hiba]

Krisztina bal kezével tartotta a telefont, a kamera alulról vette. Kuncogott.

- Szóval, írtam neked napközben, hogy van egy kis meglepetésem.

- Ne csigázz – válaszolta Péter, de nem tűnt túl izgatottnak, most ért haza egy üzleti vacsoráról.

- Van itt valami, vagyis hát, valaki.

És megint egy kis vihogás buggyant elő Krisztinából. Tiniként volt sokszor ilyen, meg az elején Péterrel, amikor gyakornokként a beosztottja lett.

- Valaki? – kérdezett vissza Péter kissé feszülten.

Nagy csend. Péter fészkelődött, a nyakkendőcsomóját húzogatta.

- Terhes vagy?

A szája szinte csukva volt, mintha hasbeszélő lenne. Krisztina megdermedt. Péter azt hitte, a hívás szakadt meg, elkezdte nyomkodni a képernyőt, miközben Krisztinát szólongatta. Krisztina még mindig meredten ült, amikor Péter letette a telefont.

- Lefagyott ez a szar.

- Csak én. A telefon nem.

Krisztina érezte, hogy remeg a hangja. Mégis, hogy lenne terhes, amikor Péter fél éve Amerikában van. Persze, majd ha a spermiumot is át lehet dobni csatolmányként, akkor talán összejöhet. De amúgy sem fog hipp-hopp menni így 35 fölött.

- Nem, Péter, nem vagyok terhes.

Péter hatalmasat sóhajtott, aztán észrevette magát.

- Akkor mégis, kit akartál bemutatni?

- Mindegy, hagyjuk, nem érdekes.

Krisztina jó volt ebben; a legkisebb támadásra ágyúcsöveket kidugni, a várárkokat elmélyíteni, hidakat felvonni, várkaput bezárni, és a leghátsó szoba szekrényében elbújni.

- Ne játsszuk ezt, Krisztina, rohadt fáradt vagyok.

Krisztina is rohadt fáradt volt így hajnali fél 4-kor. Érezte, hogy vagy elsírja magát, és a végén még ő kér bocsánatot, vagy végre történik valami jó.

- Lorenzót akartam bemutatni.

Kacéran mosolygott, Péter látta rajta, hogy ez valami vicc, de mégis, valahogy hirtelen ököllel érkezett a felismerés, hogy Krisztina nem az övé. Hogy nincs mellette, hogy nem látja, ki van ott a lakásban, ki hallgatja ezt a beszélgetést. Biztos volt benne, hogy nincs ott egy hús-vér Lorenzó, de akár ott is lehetne.

- Milyen Lorenzót? – kérdezte Péter, mosolygott, de olyan feszélyezett mosoly volt ez, amikor lazának akar tűnni, de közben nagyon nem mindegy, mit válaszolnak neki.

Krisztina előhúzott egy rózsaszín izét, ami leginkább egy nagyra nőtt, műanyag spermiumhoz hasonlított.

- Ő az. Egy okos, egy okos, tudod, ilyen okosvibrátor.

Krisztina elröhögte a végét. Péternek tetszett ez a lányos zavar. Végre nem egy negyvenközeli, számon kérő nőt lát, hanem egy bájos fiatal csajt. De aztán hirtelen feleszmélt.

- Ez most komoly? Az én pozíciómban. Tudod, hogy.

- Igen, tudom, biztos három titkos ügynök nézi éppen a beszélgetést. De a múltkor is úgy élvezted, amikor végül, tudod, szexeltünk, vagy hát valami olyasmi.

- Jó, jó, akkor igen, de megbeszéltük, hogy többet nem. Nem szivároghat ki semmi.

- Akkor kapcsoljuk ki a kamerát?

Péter bólintott. Már csak egy mély, távoli hang volt ő. Hol vette, ugye nem számlára, ugye nem online, ugye egy olyan barátnője hozta el neki, akivel nem ismerősök Facebookon, ugye. Nem értette, hogy lehet együtt egy nővel, aki állandóan értékel, posztol, szelfizik, egy élő céltábla. Persze, jobban belegondolva, Krisztina se oszt meg semmit a magánéletéről, aki követi őt, csak annyit lát, hogy folyamatosan jelen van, de a képeken a szeme, a szeme olyan üres, nincs is ott, valami köztes helyen jár, a fizikai tér és a virtuális felület között kifeszített semmiben.

Krisztina lekapcsolta a lámpát, sötét volt, csak Lorenzó ledje villant fel néha, és az okostelefon képernyője derengett. Végigsimította kezét a bársonyos eszközön, orvosi minőségű szilikonborítás, ezzel hirdették az oldalon. Valahogy olyan ismerős volt, olyan barátságos, valami, amit kikapcsolhat-bekapcsolhat, amikor csak akar, és ami csak arra van, hogy neki örömet okozzon.

- És, ha annyit még kérhetek, hogy, hogy, hogy valahogy másnak tűnjön, ahogy csináljuk.

- Méhecske, meg a virágok? Vagy mégis mire gondolsz.

Krisztina hirtelen bedühödött. Elege volt, hogy állandóan cenzúráznia kell magát.

- Nem, persze, nem méhecske. De, mondjuk, lehetne megint az a váras játék.

Igazából ez az ötlet tetszett Krisztinának. Benne is volt egy adag szemérmesség, sose tudta igazán nevén nevezni a dolgokat. Így hátha jobban meg tudja majd mondani Péternek, hogy mit is szeretne. A képernyőn át, igazi szavakkal ez nem menne. Ott van az a sík pixel-Péter, aki szinte szívességet tesz, hogy még most is foglalkozik vele. Aki betuszkolja ezeket a hívásokat a napjába, és hagyja, hogy állandóan félreértsék egymást. De közben Krisztina valahol élvezi is, hogy Pétert is kikapcsolhatja-bekapcsolhatja, amikor csak akarja, olyan ez, mint a mesékben, van is pasija és nincs is.

Közben Péter letöltötte az appot, hajlandó volt Krisztina profiljával összekötni a sajátját, és csatlakoztatni az eszközt. Már ki is választott egy romantikus zenét az alkalmazásban. Krisztina eligazgatta a párnákat, és hátradőlt.

- Brrrr.

Krisztina felsikkantott a hirtelen rezgéstől, amit Péter küldött 7000 kilométer távolságból

- Jaj, ne haragudj, ne haragudj.

- Nem, nem, jó volt, csak meglepődtem.

- Akkor folytatom a fúrást, hogy bejussak a kastélyba.

Krisztina nem látta, de érezte a hangjából, hogy vigyorog. Péter kigombolta az ingujját, feltűrte, és úgy vette szemügyre a kijelzőt. A rezgés erősségét jelző sávon húzogatta a mutatóujját. Krisztina az erősödő vibrálástól leejtette a telefont az ágyra.

- Így jó, így jó.

- Ne ilyen hangon, kérlek.

- Rendben, akkor kérem, a G-bázist oszcilláló haderővel igyekezzék bevenni, hogy a vastag várfalon átjuthasson.

Mondta Krisztina hivatalosan, mint egy ügyfélszolgálatos robot. Péter magasabb fokozatra kapcsolt. Eltelt egy perc, de semmit nem hallott Krisztinától. Elképzelni sem tudta, hogy most mi van. Krisztina csendjei annyi mindent jelenthettek. És minél kevesebb csatorna volt, ahonnan információt gyűjthetett – nem látta az arcát, nem érezte az illatát, nem ismerte a teste hőmérsékletét – annál bizonytalanabbá vált. Most nem volt más, csak az el-elhaló hang, egy álnyelv, és Lorenzó kezelőfelülete, ahonnan impulzusokat küldhetett hozzá. Vajon Lorenzóban szenzorok is vannak, gondolkodott, és mérik, hogy mely mintázat milyen testi reakciót vált ki Krisztinából? Talán három alkalom után jobban kitanulja Krisztina szükségleteit ez a rózsaszín izé, mint Péter hosszú évek alatt.

Valahol persze örült Lorenzónak, saját teste meghosszabbításának érezte. Lorenzó talán az, amit ő sose tudna megadni, de Lorenzót irányítva mégis hozzájárulhat. Hiszen tudta, hogy ez a távkapcsolatosdi mindkettejüknek biztonságos. Ha most ott feküdne mellette Krisztina, talán nem is feküdne már ott. Talán nem is tudnának megmaradni egymás mellett igazán.

Persze, ő hívta Krisztinát magával, minden hosszabb útjára hívta magával. De Krisztina nem, a család, a barátok, az önálló egzisztencia, ne legyen olyan nő, aki fut a férfi után, de leginkább érezte, hogy Péter csak udvariasságból hívja.

Még mindig csend. Péter közben megtalált pár izgalmas mintázatot az alkalmazásban. Trükközött. Izgatottan várta a reakciót.

- Na?

- Ja, én kész vagyok.

Krisztina már ült, felkapcsolta a lámpát, begombolta a hálóingét, és felhúzta a bugyiját. Egyre távolibb és kimértebb lett a hangja.

- Ne haragudj, pár óra múlva kelnem kell. Akkor majd írj, mikor hívsz.

És Krisztina már ki is nyomta.

Péter szórakozottan húzogatta kicsit a rezgésállítót, elnyúlt az ágyon, a mellkasára tette a telefont. Még szólt a zene az alkalmazásból. Lehunyt szemmel pihegett, mint szex után szokott, az inge nedves volt az izzadságtól, észre se vette, hogy Lorenzó kezelésében így felhevült. A jobb oldalára feküdt, bal kezével készült átkarolni Krisztinát. Keze csak a díszpárnát fogta körül. Megrezzent a telefon. Péter izgatottan nyúlt érte, hátha Krisztina írt. De csak Lorenzó kérdezte, hogy hány csillagot adna az előző menetre.