A mazochizmus ősatyja

Richard Freiherr von Krafft-Ebing, az osztrák pszichiáter 1886-ban jelentette meg Psychopathia Sexualis című munkáját, amely elsőként kategorizálta a különféle szexuális aberrációkat. A korában igencsak kedvelt könyv első kiadásában a szerző az „agyi (eredetű) neurózisokat” négy kategóriába sorolta – az egyik ilyen, a paraesztézia tartalmazta a relatíve nem megfelelő célzatú szexuális vágy különféle formáit, sok más mellett a mazochizmust is. Krafft-Ebing a terminust Leopold von Sacher-Masoch nevéből gyártotta (a daltonizmus, azaz színvakság analógiájára), miután az osztrák író egyes szövegeiben vélte felfedezni a szexuális alapú önkínzás nyomait. A pszichiáter a jó öreg pozitivizmus ismérvei szerint járt el, azaz a szerző beteges szereplőinek viselkedését szépen ráértelmezte magára a szerzőre is. Végülis ráhibázott, hiszen Sacher-Masoch főműve, A bundás Vénusz nagyrészt valós tényeken alapul, bár azt is meg kell jegyezni, hogy az önként vállalt rabszolgaság után Leó barátunk két házasságba is belefogott.

D
Leopold von Sacher-Masoch: Pusztai Hiéna, ford.: Kolozsvári Papp László, PolgART, Budapest, 2005, 132 oldal, 1700 Ft

A mazochizmus ősatyja ezen szövegével nem kápráztatott el túlságosan. Finoman szólva a terjedelme menti csak meg a könyvet a biztos tűzhaláltól. A középpontban egy nőszemély áll, akit felemel a munkássorból egy báró, majd ugyanazon mozdulattal ejti őt. A csajszi bepipul, alteregót vált, cirkuszi dolgozó lesz, mindeközben bosszút forral az egész férfinem ellen. Korának jó néhány vagyonos férfiúját szétszadizza, és egy félprofi betyárgárda hathatós támogatásával olyan oligarcha lesz belőle, aki a csillogó pénzérmék helyett áldozatai üvöltései és vércseppjei fölött kéjeleg megmámorosodottan. Feltűnik még a színen egy póklábból és fürjtollból kencéket gyártó boszorkány, meg különféle lyánykák, akik segítenek „elejteni” az áldozatokat, akiknek az az egyetlen bűnük, hogy – hacsak nem tesznek az aranyér-parára – állva hugyoznak.

A Pusztai Hiéna olyan, mint egy gyengébb skicc. Talán ki lehetett volna hozni egy fokkal erősebb szöveget a sztoriból, de ez sem segített volna rajta. Könnyed, pergős, komolyabb eszmefuttatásoktól teljesen mentes kisregény ez, melynek eredeti szövegében is rengeteg magyar szó szerepelt, így – ha eddig nem ismertük volna ezeket – találkozhatunk azokkal a hungarikumokkal, amiket Honolulutól Wellingtonig ugyanúgy hívnak. Anna Klauer fejlődéstörténetének egyes állomásai bizton bejósolhatók, és amikor a történet vége felé az ifjú Bethléry grófot mégsem zabálják fel a hangyák, miután a Pusztának Szadomán Hiénája rohamosztagosai segítségével egy hangyabolyból kiálló fához köti, már rég egyértelmű, hogy egy gyengén megírt mesét olvasunk. Történeti adalékként még annyit, hogy a regény szereplői közt nincsen mazochista, legfeljebb szadista, illetve a Párkány Saroltává (majd Hiénává) avanzsáló Anna láttán minden férfinak az jut eszébe, hogy a vágyott szerelmi légyott közepette végighasítsanak a hátukon egy durunggal

A-
Leopold von Sacher-Masoch: A bundás Vénusz, ford.: Szmodits Anikó, Betűvető, Budapest, 1989, 111 oldal, 55 Ft (haha)

Az osztrák író közel negyvenéves írói pályafutásának elején született a regény, mely a Káin hagyatéka című novellaciklus első részébe tartozott volna, ha a ciklus elkészül. Olyan szövegről van szó, mely esetében bizonyára sokat nyom a latban az a tény, hogy első irodalmi nyoma a mazochizmusnak. Ez azonban már csak hab a tortán, magam is csodálkoztam rajta, hogy ez egy valóban jól megírt szöveg. Egy fiú álmával indul a regény, mely nem mentes a bundától és az ősi szerelemistennő alakjától sem. Innen már csak egy ugrás a Szeverin nevű szereplő, akinek a fiú elmeséli álmát, és akinek lakásán egy fura festmény függ. Szeverin elmeséli a kép történetét, egyben magyarázatot is ad az álomra. A bundás Vénusz ábrázolásának első megjelenésétől a Sacher-Masoch életéből vett jelenetek alapján megírt kalandok során jutunk el a fura, de cseppet sem meglepő végkifejletig.

Szeverin még ifjoncként nagynénikéje társaságában észleli először magán azt a furcsaságot, hogy különös hatással vannak rá a bundába burkolózó hölgyek erőszakosabb cselekedetei. Ettől vezérelve talál rá egy hölgyre, kinek rabszolgájaként bejárja Itáliát, és közben kedélyállapotától függően jól vagy éppen rosszul viseli úrnője ostorcsapásait. Komolyan mondom, a sztori nem merül ki ebben, a regényt érdemes elolvasni. Nincsenek benne undorítónak nevezhető epizódok, legfeljebb egy halk „Hülye barom!” felkiáltást mormoghatunk el néha. Meglepőek (illetve meglepően átgondoltnak tűnnek) a férfi-nő kapcsolatról szóló eszmefuttatások is, bár kétségtelen, hogy a nemi határok a regény utolsó harmadában Alexisz Papadopolisz megjelenésével kissé elmosódnak. Plasztikus leírásokból van elég, de éppen elég – kötelező olvasmánynak nem adnám ki gimiben, de rovatunk néhány eddigi darabjával ellentétben minimális az olvasás utáni lelki sérülés kockázata.