A mára már világszerte elterjedt haiku költészet megteremtője a 17. században élt japán Macuo Basó volt. A szamurájcsaládba született költő még életében klasszikussá vált, sőt még halála után több mint 300 évvel is japán haiku növendékek ezrei töltik az idejüket azzal, hogy napi száz haiku megírása után tanait és szellemiségét próbálják követni.
Japánban a híres hazai és kínai versek ismerete már a Heian-időszakban (700-1100) társadalmi alapkövetelmény volt, s ekkor kezdte a sokáig egyeduralkodónak számító hosszú verseket felváltani egy rövidebb versforma, az úgynevezett „tanka”. A merev szokásokon alapuló japán életforma a művészetbe is utat tört, és szigorú formális követelményeket hozott magával. Ám ez népszerűségén és társadalmi elfogadottságán semmit sem változtatott: a verselés a középkori japán elit kedvelt “társasjátékává” vált.
A 15. század végére a japán költészet egy újjászületésen ment keresztül, és a régi kötött formák felcserélődtek egy könnyedebb, humorosabb hangvétellel. Ennek az új formának “haikai” volt a neve. Ez a haikai egy háromsoros hokkuval keződött, s ez számított a vers legfontosabb részének. (a haiku neve is a haikai és a hokku két szótagjából állt össze) Két fő alapkövetelménye volt a hokkunak: mivel az évszakok központi helyet fogalnak el a versben, szükséges az évszakhoz kötött szó (ún. évszakszó) használata és csattanó a végére.
Macuo Basó egy újfajta érzékenységet és érzékiséget hozzáadva a hokkut egy független versformává alakította, ami később haiku néven vált ismertté. (háromsoros, tizenhét szótagos rímtelen versforma; az egyes sorok szótagszáma: 5, 7, 5.) Munkái a “karumi” (a könnyűség érzése) köré csoportosultak és arra fókuszáltak, ám másik jellegzetes újítása volt még az éles ellentétek szembeállítása: a vers első két sora ellentétben állt az utolsóval.
“Aratás? vetés
lármája zsong odakint?
- Kunyhómban csönd van.”(Fodor Ákos fordítása)
Basó közben mindvégig vándorolt az országban, útjairól számos könyvet is írt. (Felröppent olyan pletyka is, hogy nemcsak a természet hívó szava játszott közre bolyongásaiban, hanem nindzsaként is tévékenykedett.) A halála után megjelenő Kézirat tarisznyámból című könyvében így ír ars poeticájáról:
“A művészetek e fajtái mind abból fakadnak, hogy a természetet követik, és barátságban élnek a négy évszakkal. A művész nem lát mást, csak virágokat, nem gondol másra, csak a holdra.
Ha egy ember nem veszi észre a virágokat, olyan, mint egy barbár. Ha a lelke mélyén nem a holdra gondol, akkor semmiben sem különbözik a madaraktól és a vadaktól. Ezért a tanítás imígyen szól: tisztuljatok meg a barbárságtól, szabadítsátok meg egész valótokat attól a léttől, amely olyan, mint a madaraké és a vadaké. Kövessétek a természetet, és térjetek meg hozzá!"
Basó stílusa nem csak a karumin alapult, hanem a másik két zen által inspirált ideán: a sabin és a wabin is. A sabi, ami a magányosságról szól és a zen buddhizmusban a korai szerzetesi tapasztalatokon alapult, s amelyet Basó költészetében áthatott az én tagadásának buddhista gyakorlata is. Ha a költő eléri az én tagadásának állapotát, azonosul költészetének tárgyával és ezáltal jobban tud közelíteni a valósághoz.
A wabit úgy lehetne leírni, mint a szegénység és az egyszerűség szellemiségét és dicséretét.
“Üres a csészéd?
Tégy belé szem-tápláló,
színes virágot.” (Fodor Ákos fordítása)
"A költő egy adott pillanatban néhány szóval a mindennapi élet egy jellemző parányi szeletét ragadja meg. Ezután, a feszültség tetőfokán, a művész elhallgat, a folytatást az olvasóra bízza, aki ezáltal szintén az alkotás részesévé válik. A költő a folyton változó természetből a pillanatnyit, a parányit olyan koncentráltan, olyan intenzíven rögzíti e miniatűr költeményben, hogy az örök állandóság, az egyetemesség érzetét kelti.” - írja Vihar Judit Macuo Basó szóló tanulmányában.
“Nyári köntösöm
hártya-finom s könnyű, mint
kabóca szárnya.” (Fodor Ákos fordítása)
Basó volt a legkorábbi támogatója a spontán verselésnek is:
“Hitvány halakat
döf a halászfeleség
a hideg nyársra.” (Fodor Ákos fordítása)
Hogyan áll össze egy haiku? Mit kell az olvasónak nyújtania? A klasszikus japán haiku verseknek a természet és a mindennapi események megfigyeléseit kell megjeleníteniük a legegyszerűbb szavakkal, mindenféle nyelvi leleményesség nélkül. A haiku egy időfoszlány a végtelen időfolyamból. Emellett úgy tartják, hogy az összes költői forma közül a haiku kívánja meg legjobban az olvasót, befogadása az olvasó képzelettársításán alapul. A haiku inkább sugall valamit abban a reményben, hogy az olvasó meg fogja találni azt önmaga mélyében.
Basó utolsó versében és utolsó útján ezeket a gondolatokat bízta az olvasó képzeletére:
“A vándorúttól fáradtan, betelten
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem.”
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Szerző: Csontos Sára
