A száguldó motorbicikli olyan gyorsan vette be az éles kanyart a sötétben, hogy az őt üldöző kocsiban ülő mindkét rendőr felkiáltott:
-Uáááá!
Fisher Őrmester nagy lábával a fékre lépett, mert azt hitte, hogy a motor hátsó ülésén utazó fiú biztos az autó kerekei alá esik; ezzel szemben a motorbicikli anélkül vette be a kanyart, hogy bármelyik utasát is ledobta volna magáról, majd a vörös hátsó lámpájának egy villanásával eltűnt egy szűk mellékutcában.
-Most elkapjuk őket!- kiáltotta izgatottan Anderson rendőrfőnök,- Az egy zsákutca!
Fisher a kocsi oldaláról leverte a festéket ahogyan üldözés közben megpróbált befordulni a sikátorba, miközben erősen a kormányba kapaszkodott és a félelmeit hessegette el magától.
Végre egy negyed órás üldözés után ott ültek a jómadarak mozdulatlanul a fényszórók kereszttüzében. A motor két utasa a vastag téglafal és a rendőrautó közé szorult, ami most morgó, világító szemű ragadozóként közeledett feléjük. Olyan kis hely volt a kocsiajtó és a sikátor falai közt, hogy Fisher és Anderson csak nehezen tudták kipréselni magukat a járműből. Sértette a méltóságukat, hogy rákként kellett araszolniuk a huligánok felé. Fisher nagy pocakját végighúzta a falon, letépve a gombokat az ingéről ahogy ment, míg végül méretes hátsójával letörte a visszapillantó tükröt.
-Szálljatok le a motorbicikliről!- kiáltott rá a két vigyorgó fiatalra, akik úgy ültek a villogó kék fényben, mintha csak élveznék a dolgot.
Úgy tettek, ahogy parancsolták. Miután végül megszabadult a törött visszapillantótól, Fisher a fiúkra meredt. Úgy tűnt a kamaszkor végén járnak. A motor vezetőjének hosszú fekete haja volt, szemtelen jóképűsége Fishert akaratlanul is lányának gitározó, semmittevő fiúját jutatta eszébe. A másik fiú is fekete hajú volt, bár az övé rövid volt, és kócosan meredt minden irányba. Szemüveget és széles vigyort viselt. Mindketten pólót viseltek, amin egy nagy arany madár volt, biztos valami fülsüketítő, dallamtalan rockbanda jelképe.
-Nincs sisak- kiáltotta Fisher egyik fedetlen fejről a másikra mutatva, - Jelentős mértékben átléptétek a sebességhatárt!
(Valójában jóval nagyobb sebességet mértek annál, amit Fisher bármilyen motorkerékpár sebességének le tudott volna fogadni.)
-Nem álltatok meg a rendőrség felszólítására!
-Szívesen megálltunk volna egy kicsit dumcsizni- mondta a szemüveges fiú,- mi csak megpróbáltunk…
-Ne kezdj el itt okoskodni… jó nagy lekvárban vagytok!- mondta Anderson,- Neveket!
-Neveket?- ismételte a hosszúhajú sofőr.- Ööö, nos lássuk. Itt van Wilbierő… Pancsolószirén… Manódilinya…
-És mi olyan nagy szám van abban, lehet használni fiúnak vagy lánynak- mondta szemüveges fiú.
-Ó, hogy a mi nevünket, úgy értette?- kérdezte az első fiú miközben Anderson fröcsögve zagyvált dühében,- Hát miért nem mondta! Ő James Potter, én meg Sirius Black vagyok!
-A dolgok egy percen belül nagyon rosszra fordulnak számotokra ti kis pimasz…
De sem James, sem Sirius nem figyeltek. Hirtelen olyan éberek lettek, mint a vadászkutyák, Fisher és Anderson mögött, a kocsi teteje felett a sikátor sötét szájába bámultak, majd mindketten azonos, könnyed mozdulatokkal a hátsó zsebükhöz nyúltak.
Egy szívdobbanásnyi időre mindkét rendőr azt hitte, hogy fegyverek szegeződnek majd rájuk, de egy pillanattal később látták, hogy a motorosok nem húztak elő mást mint…
-Dobverők?- gúnyolódott Anderson,- Nagy mókamesterek vagytok, mi? Jól van, letartóztatunk titeket, a vád pedig…
De Anderson sosem tudta megnevezni a vádat. James és Sirius valami érthetetlent kiabáltak, és a fény kihunyt a fényszórókból.
A két rendőr megfordult, majd hátrálni kezdett. Három férfi repült – valóban repült – seprűkön a sikátorban – és ugyanebben a pillanatban az autó felállt a hátsó kerekeire.
Fisher térdei megroggyantak, nehezen leült, Anderson pedig megbotlott Fisher lábában és a rendőrre esett, ezalatt puff – bang - reccs- hallották ahogyan a seprűkön lovagló férfiak becsapódnak a felállított autóba és látszólag öntudatlanul a földre zuhannak, miközben seprűk letörött darabjai szóródnak szét körülöttük.
A motor bömbölve új életre kelt. Fisher szájtátva összeszedte erejét, hogy hátranézzen a két tinédzserre.
-Köszönjük szépen!- kiabálta túl Sirius a motor zúgását,- Jövünk magának eggyel!
-Igen, örültünk a találkozásnak - mondta James,- és ne feldje: Manódilinya! Ők egyneműek!
Ekkor földet megrázó csattanást hallottak, Fisher és Anderson pedig egymás karjába rohantak félelmükben; a kocsijuk éppen a földre zuhant. Most a motor ideje jött el a felemelkedéshez. A rendőrök hitetlen szeme láttára felemelkedett a levegőbe: James és Sirius elhúztak az éjszakai égen, a hátsó lámpa vörös fénye halványuló rubinként pislákolt mögöttük.
[Margetin Anita]
