Míg olvastam Pajtim Statovci Macskám, Jugoszlávia című regényét, végig az járt a fejemben: érzékenyítő könyv. Mégpedig rengeteg szempontból: milyen érzelmi terrorban élni gyerekként, nőként egy kvázi archaikus albán muszlim családban, milyen iszonyú egy etnicista háború keletkezéstörténete és (vég)kifejlete, milyen menekültként mintegy beszorulni két világ közé, milyen titkolni az identitás legfontosabb összetevőit. De számomra a legszorongatóbb, legkínzóbb és már-már egyetemesnek tűnő sebzettség, amelyet mintegy eleven, lüktető sebként szinte érintésközelbe hozott a szöveg: a kommunikáció-képtelenség iszonyata a legintimebb kapcsolatoktól kezdve a szociokulturális izoláltaságon át, Európa és a Balkán egymás iránti totális érzéketlenségéig.
A regény cselekménye látszólag két szálon fut: egyrészt Bekim, a koszovói születésű, de Finnországban felnövő és élő, meleg egyetemista fiú egyfajta stilizált belső monológját olvashatjuk, melyből megtudhatjuk, hogy különlegesen vonzódik a macskákhoz és kígyókhoz, hogy tisztaságmániás, hogy milyen szexuális kalandjai vannak, és felmerülnek emléktörmelékek gyerek- és serdülőkorából is, különösen kiélezve egy zsarnoki és korlátolt apával való konfliktusfolyamra. A másik szálon Emine, a koszovói lány elbeszélését halljuk életéről, pontosabban szólva az 1980-tól 2009-ig tartó időszakról, amely tulajdonképpen házassága történetét meséli el, az első érzéki fellángolástól a teljes szétesésig, majd a nő krízisből való kilábalásáig. Bekim történetmesélése a XXI. század első évtizedéből, az idősíkok között oszcillálva vezet vissza a koszovói, patriarchális világ rémségei közé, Emine elbeszélése lineárisnak nevezhető a XX. század végétől szinte napjainkig. És ha az olvasó nagyon odafigyel, akkor a regénynek nagyjából a háromnegyedénél, a női elbeszélő 1994-es beszámolója közben teljes bizonyosságot nyerhet arról, hogy Emine Bekim édesanyja, a férfi elbeszélő pedig Emine és férje, Bajram öt gyereke közül a negyedik, a kisebbik fiú.
Pajtim Statovci: Macskám, Jugoszlávia
Fordította: Huotari Olga, Magvető, 2017, 288 oldal, 3499 HUF
Bekim finoman szólva nehezen értelmezhető, titokzatos személyiség. Rendkívül elszigetelten él, napjai az egyetemi tanulmányok és lakása mániákus tisztogatása közepette telnek, egyfelől szinte teljes némaságban, másfelől melegségét nyíltan vállalva és meglehetősen vakmerően és gyorsan megkötött szexuális kalandok hullámverésében – amennyire spontán és laza a szexus terén, annyira gátlásos és szorongó a verbalitás szintjén. Van egy kígyója, egy királyboa, amellyel sajátosan ambivalens kapcsolata van: hagyja kiszáradni, de gyakran együtt alszik vele. E meghökkentő kapcsolatot egyszerre ellenpontozza és erősíti meg a szövegnek az abszurditás világába való kirándulása, amikor is Bekim egy fess, fekete-fehér beszélő macskával bonyolódik viszonylag rövid, ám annál hevesebb kapcsolatba. A cicust egy bárban csípi fel, szinte azonnal összeköltözik vele, és alárendeli magát igényeinek, a teljes fizikai kiszolgálástól kezdve a szinte rabszolgai érzelmi alávetettségig. Amikor a hatalmasra hízott háziállat filmfőiskolára való jelentkezése kudarcot vall, Bekimet pedig felveszik, a macska már-már megöli kitartóját, mígnem a kígyó, mintegy bosszút állva gazdájáért, elűzi őt.
Az állatok jelezte szürreális szövegréteg, a legnehezebben értelmezhetőnek tűnő utalásháló vezet el minket Bekim némaságra kárhoztatott belső világába. A regényt olvasva kiderül, hogy a kígyó és a macska motívuma is a koszovói eredettörténet felől értelmezhető: Emine menyegzői előkészületei közepette hívja fel a figyelmét a saját édesanyja arra, hogy ne lepődjön meg, ha a nászéjszakája kezdetén a férje a szeme láttára puszta kézzel széttép egy macskát, hogy jó előre jelezze feleségének, mennyire kell őt tisztelnie és félnie (Emine ezt a szeánszot megússza a nevezetes éjszakán, „csupán” egy teljesen érzéketlenül lezavart deflorációt kell elszenvednie attól a férfitől, akihez egyetlen, kölcsönös szexuális megragadottsággal teli, véletlen találkozás után adják hozzá.) És a koszovói dombos, sziklás táj az, amely tele van kígyókkal, akikkel Bekim hamar megtanul bánni, egészen olyan finomságokig menően, hogy miképpen lehet biztonsággal megragadni puszta kézzel egy mérgeskígyót.
A kígyó egyébként ebben a regényben is hordozza kulturális óriásmetaforát (antropológiai, régészeti, művészetelméleti kutatások szerint az egyik legősibb lélekjelkép, tekergőző-sziszegő mivoltával az őskor mélyén még lélegzetként értelmezett lélek ábrázolása, az idők előrehaladtával kitüntetetten az atyai lélek megtestesítője), amennyiben a kisgyerek Bekim rémületes Ödipusz-komplexusát jeleníti meg. Emine elbeszéléséből tudjuk meg, hogy miután a család a koszovói háború kitörése elől Finnországba emigrál, az apa, tökéletesen gyökértelenné válva, hajdani egyetemi karrierjét hajszolva, szinte soha sincs otthon, ha mégis, akkor teljes kiszolgálást követel. Bekim ebben az időszakban elkezd rémálmokat látni, kígyóktól rettegve sikoltozik álmában, és ez az önmagát és a család egészét felőrlő rémlátomás évekig eltart. Az archaikus/fallikus animalitás, a koszovói nagyapai és a mindenhol jelenlevő apai elnyomás, a reflektálatlan természeti erőként megjelenő, ítélő-büntető-elrendelő prehistorikus atyaisten-szerep próbálja megfojtani Bekimet, mindaddig, amíg immár kamaszodván meg nem fenyegeti az Eminét megverni készülő Bajramot azzal, hogy megöli. E szimbolikus apagyilkossággal (amelyet szellemi irányba is kiterjeszt a fiú, hiszen apja parancsa ellenében választja meg továbbtanulási irányát) emancipálja magát a vérség köteléke, béklyója alól, hogy kivonulhasson magánya világába, amelyben tovább vívja harcát állatdémonaival, mindaddig, amíg egy teljes személyiségét megrázó és szóra bíró, homoerotikus kapcsolat el nem vezeti individualitása immár teljes vállalásához.
A kígyó-metaforikát szépen, mívesen beteljesítő jelenetben Bekim, miután legyőzi a szerelmi gyógyulástól való félelmét, és teljes egészében vállalja az apja korú kedvesével való életközösséget, a kígyója megpróbálja őt agyonszorítani, és a fiúnak késsel kell önmagáról lehasogatni, feltrancsírozni „totemállatát”.
Az anya, Emine individuummá válásának (jóval kevésbé kifejtett) óriásmetaforája a macska: egész házasságát a nászéjszakai demonstrációt szolgáló macska szerepében éli végig, mígnem a folyamatos, rettegő cselédkedés közben megtapasztalva férje bűnözővé válását és gyermekei teljes elhidegülését, egy éjszaka egyszerűen kivonul külső-belső börtönéből.
Az olvasó szépen és kényelmesen hátradőlhetne és nyújtózhatna is egyet, mondván, az európai individualitás világában, a finnországi civilizáció inkubátorában, lám, milyen szép, gyorstalpaló tanfolyam keretében lehet egy törzsi társadalom figurájából autonóm individuummá válni – de finoman szólva nem ilyen egyszerű a helyzet. A regénybeli finn társadalom undorral, kirekesztéssel reagál a koszovói migránsokra, elvárja, hogy másságukat mintegy villámgyorsan és néma csendben levetkőzve, totálisan asszimilálódjanak. Tulajdonképpen egy ugyanolyan típusú rettegő alárendelődést követelnek, mint a muszlim férj az asszonyától, csak nem valamiféle isteni parancsra, hanem a civilizációs gőgre hivatkozva. És mit tehetne egy rabszolga: engedelmeskedik, retteg és gyűlöl. Valamint szembesül azzal, hogy a Nyugat milyen hideg közömbösséggel, sőt értetlenséggel zárkózik el az etnikai háború iszonyatának összemberi botrányától.
Miközben Bekim és Bajram élete kiteljesedik saját, megtalált kisvilágukban, ezeket a magánszigeteket az idegenség, az egymást nem egyszerűen nem értés, hanem eleve gyűlölködő elzárkózás tengerén kell megalkotniuk. Önmaguk megtalálásának szép meséje így válik torokszorítóan törékennyé és kiszolgáltatottá.
Feszesen szerkesztett, megragadó, érzékenyítő regény a Macskám, Jugoszlávia, afféle igényes értelmiségi bestsellernek nevezném. Életbevágó problémafelvetés, egyszerűségében intenzív nyelvi világ, sajátos szürrealitás – ugyanakkor túlélezett, árnyalatlan szembeállítások, sematikus kultúra-megjelenítés és szinte problémamentesen összezáródó történetszálak jellemzik a művet. Egy igazán tehetséges, figyelemre méltó, kezdő prózaíró első művét elolvasván nagy érdeklődéssel várhatjuk a létezés súlyos és homályos összetettsége iránti, önmagát is problematizáló felnőtt művészi alkotóerő újabb megnyilatkozásait.
Szerző: Szarka Judit
