Catharina Habsburg-Lothringen: Marie Antoinette, Ulpius-ház 3499 Ft, 2007
Már a megjelenés után néhány héttel kinéztem magamnak, amikor az Ulpius elborította a rendelkezésére álló reklámfelületeket a könyv buta és csúnya plakátjával. A borító alapján a legrosszabb strandkönyvek egyikének gondoltam, amilyeneket csak nyáron lehet ki- és eladni. Különösen tetszett a szlogen a „Habsburg-ház írósztárjáról”, ami nálam már ott megbukott, hogy író és sztár, ezt a két kifejezést nem használnám ilyen kontextusban, mert aki sztár, az nem író, ha pedig egy írót sztárolnak, ott általában baj van.
Az még mindig a legkevesebb, hogy életemben nem hallottam a fent nevezett hölgyről. Ehhez képest igazán nagy csalódást jelentett a számomra, rögtön azzal, hogy a 39. oldalig nem találtam benne párbeszédet, ami pedig szükséges lenne egy vérbő ponyvához. Nincsenek benne szaftos kifejezések sem, és mentes minden izgalmas pletykától, a komoly forrásjegyzéket látva az utolsó oldalakon, pedig muszáj bevallani, hogy ez bizony egy életrajz. Egy dokuregény, egy tanulmány.
Lehet, hogy az írónőt családi szálak fűzik a francia királynéhoz, ez azonban csak enyhén monarchista szemléletében tükröződik, ezen is igyekszik átlépni, ahol csak tud. Belső értesülései, ha vannak (márpedig vannak), ügyesen elrejtőznek a könyv szövetében, nekem legalábbis sosem voltak feltűnőek.
Mint a legjobb gardedám, úgy őrzi a királyi pár erényét, ahol pedig, nos igen, a szexuális életükről kell beszélnie, ami kikerülhetetlen, körülír, mint egy szégyenlős vénkisasszony. Arról, hogy romantikában és testnedvekben csapongjunk, Katharina Habsburg-Lothringennél szó sem lehet. Itt például a nászéjszakáról van szó:
„Végtelenül hosszú várakozás után az eredmény egyáltalán nem keltett csalódást az ifjú párban. Marie Antoinette megvallja egyik udvarhölgyének: „Ez az érzés életem legnagyobb boldogsága.”...”
Külön kedves, ahogy időnként, a szigorúságon oldandó, feldobja a történetet néhány lírainak szánt mondattal, amik legalább annyira mulatságosak a maguk merevségében, mint a királyné feltornyozott frizurái, amikről annyi szó esik. „Ahogyan fekete bársonnyal fedték be a falakat, a császárné életét is ez a szín jellemzi.”
Hát bizony.
A sutaságok ellenére borzasztóan élvezetes, és értékes könyv, de eljátszottam a gondolattal, ahogy mondjuk a volt töritanárom besétál ezzel órát tartani (majd két méter magas, öltönyben jár, és mindig securitynek nézték a DM-ben). Az pedig, aki külcsín alapján választja ki, valószínűleg felháborodva fogja lerakni az első oldal után, hiszen egyáltalán nem azt kapja, amire számított. Bár félek, hogy ezzel a designnal sokkal jobban el lehet adni, mintha a célközönség valóban az az értelmiségi réteg lenne, aki képes elolvasni egy 331 oldalas könyvet, ami egyszerűen és érthetően, ám az igazsághoz kínos pontossággal ragaszkodva szól a nagy francia királyné életéről.
Kapcsolódó anyagok:
Riport az írónővel a Népszabadságban
