B+
Richard Dawkins: Isteni téveszme, Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest, 2007, 3580 HUF.
Talán szokatlan, blaszfémikus gesztusnak tűnhet, hogy karácsony táján épp egy olyan kötettel hozakodom elő, amely lényegében ízekre szedi, demisztifikálja és maradéktalanul szétzúzza az üneppel kapcsolatos keresztény tradíciókat. De mert a kötet szerzője arra buzdít, merjek ateista lenni, ne féljek az egyháztól és a vallási fanatizmustól, hanem bátran, szabadon fejtsem ki nézeteimet, nem tehetem meg, hogy hallgassak róla.
Richard Dawkins angol biológus legismertebb műve Az önző gén című munka. Bár ezt a címet már hallottam, bevallom, én magam még egyetlen korábbi művét sem olvastam, talán mert sokkal inkább a szépprózai szövegek foglalkoztatnak s így elkerülte a figyelmemet. Új kötetére is csak azért találtam rá, mert az ÉS kritikája alapján izgalmasnak tűnt és világnézete nagyjából egybecsengőnek látszott a sajátommal. Nos, mint kiderül Dawkins új könyvét arra az alaptézisre építi, miszerint a vallás nem más, mint az evolúció kulturális mellékterméke, amelytől jobb volna, ha az emberiség minél előbb megszabadulna. Ennél is fontosabb talán az a megállapítása, miszerint a vallás és az egyház ideológiájával szemben gyakorlatilag szinte tilos kritikusan viszonyulni, hiszen amint valaki bírálni próbálja az istenhitet és intézményeit, máris lesújt rá a fanatizmus kalapácsa. Azaz tulajdonképpen míg a vallásszabadság törvénybe foglalt demokratikus jog, addig ateistának lenni és a hittel szembeni érveket mefogalmazni némely kultúrában már-már bűncselekménynek számít. Dawkins arra buzdítja olvasóit, hogy merjenek kritikusak lenni a vallással.
A látszat ellenére azonban Dawkins nem csak egy átlagos ateista. Sokkal inkább felkészült szakember, aki mondandóját tudományos tapasztalatokra alapozza, s így próbálja bizonyítani hipotézisének helyességét. Azzal kezdi, hogy a különböző istenhitek gyökerét és hitelét vizsgálja. Nem tesz különbséget a kereszténység, a judaizmus vagy az iszlám közt, legfeljebb csak annyiban, hogy ő maga – lévén keresztény közegbe született – ezt a vallást jobban ismeri a többi hitnél. Kezdetnek az Ótestamentum Istenéről például a következőket állítja: „a létező összes irodalmi mű legkellemetlenebb figurája, egy féltékenységére büszke, kicsinyes, igazságtalan, megbocsátani képtelen hatalommániás, bosszúvágyó, vérszomjas etnikai tisztogató, nőgyűlölő, homofóbiás, rasszista gyermekgyilkos, népirtó, halálosztó, megalomániás, szadomazochista, szeszélyes, rosszaindulatú zsarnok.” Miután szemügyre veszi a monoteista vallások legfőbb urát, felvonultatja az Isten létezése melletti és elleni érveket. Az egyházalapítók és keresztény filozófusok ontológiai istenérveit alaposan megcáfolja, majd a „Miért szinte bizonyos, hogy nincs Isten?” című fejezetben tekintélyes érvrendszerrel alátámasztja, hogy Isten létezése valójában irracionális, ősi kultuszokból eredő, „nagyfokú véletlenszerűséggel” fejlődő és szerveződő abszurd tévedés, amely évezredek óta súlyos konfliktusokat okoz bolygónkon.
A fő érv, amellyel gyakran próbálják megdönteni Dawkins elméletét, a megtervezettség mítosza. E szerint léteznie kell egy intelligens Tervezőnek, aki olyan bonyolult formákat és szerkezetet hoz létre, mint amilyen az ember és a természet. Dawkins azonban ezzel szemben Darwin felismerését ajánlja, amely minden látszólagos tervszerűséget a természetes szelekció, azaz a kiválasztódás folyamatában lát. Szerinte ráadásul, és az az egyik legfontosabb indoka, ha Isten létezne, ez a tény azt feltételezné, hogy a legbonyolultabb lény a vilgámindenségben, egy ilyen lény azonban csak úgy jöhet létre, ha valaki korábban Őt is megalkotta.
A kötet következő fejezeteiben Dawkins a vallás, mint biológiai, idegrendszeri jelenség sajátságaival foglalkozik és arra keresi a választ, kell lennie valaminek a természetes darwini szelekcióban, amiért génjeink önkényesen kitermelték. A szerző végül rá is bukkan. Ezzel kapcsolatban az éjjeli lepkék esetét idézi fel, amelyek a Hold fénye alapján tájékozódnak, ezért olykor némelyik szerencsétlenül belerepül a gyertya lángjába, tehát a biztos halálba. A lepke eredetileg egy genetikus parancsnak tesz eleget, s a tűzbe repülés ennek a biológiai regulának egyfajta kisiklása. A vallást valami hasonló mellékterméknek tartja, „egy mögöttes pszichológiai hajlam” téves működésének, „amely más körülmények közt hasznos” , vagy valaha hasznos lehetett az emberi faj számára. Ezeket a régi, meghaladott evolúciós hasznokat vizsgálva jut el oda, hogy feltegye a kérdést, vajon a vallás miért tehetett szert olyan világi hatalomra és befolyásra, amely évezredek óta meghatározza az emberiség cselekedeteit. Folytathatnám, de nem teszem, mert Dawkins könyve sokrétű, olvasásra érdemes munka és számos meglepetést tartogat. Kedvencem a bibliakritika, ahol a szerző kimutatja, mennyire nevetséges szent könyvként és erkölcsi útmutatóként kezelni egy olyan szövegmonstrumot, amely különböző időkben keletkezett, különböző ismeretlen írástudók által, s vérgőzös, néhol ízléstelen, valamint barbár legendákból lett összefércelve.
Dawkins végül a tudomány mellett foglal állást és azt állítja, a valóság van olyan izgalmas és szép, mint bármely isteninek vélt csoda. Miközben ebbéli meggyőződését érvényre juttatja, leszámol egy sor téveszmével és ostobasággal, ugyanakkor a legnagyobb elismeréssel beszél az emberi fantázia és a művészet birodalmáról, csak éppen nem egy isteni szikra, hanem az emberi agy magasfokú képességeinek tulajdonítja. Mindössze egyetlen ellenvetésem volna gondolati építményével szemben. Nem vagyok egészen meggyőződve róla, hogy ami ma szimpla vallási transzcendencia, mondjuk a túlvilági létezés illúziója, az holnap esetleg nem válhat tudományos igazsággá. Arról viszont sikerült meggyőznie, hogy a vallásfelekezetek egoista és gyilkos Istene kimondottan káros az emberi fajra nézve.
