Kollár-Klemencz László: Legesleges
Fotó: Valuska Gábor
A Rájátszásban kezdtek el igazán együtt dolgozni. Első ilyen közös munkájuk a később nagy slágerré vált Ezt is elviszem magammal. A napokban jelenik meg Kollár-Klemencz László szólóalbuma Legesleges címmel Erdős Virág verseivel. Három évnyi együtt alkotás összegyűjtve. Emailben kérdeztük Erdős Virágot a lemezről, amit pár napig meg lehet itt meghallgatni.
Mikor kezdtetek együtt dolgozni Kollárral?
2010 telén volt a Kistehén Melankónak egy Fekete Epe Estje a Trafóban, amire elhívtak felolvasni. Erre írtam A melankólia dicsérete című versemet a Kistehénnek szóló ajánlással. Az ismeretségünk is kábé innen datálódik. Aztán mikor egy évre rá összekerültünk a Rájátszásban, az első közös fellépésünkre rögtön megírtuk az Ezt is elviszem magammal című számot. És ezzel aztán meg is pecsételődött a sorsunk.
Hogyan tudtatok együtt dolgozni a dalokon?
Két nagyon különböző személyiség vagyunk, úgyhogy a szakmai kapcsolatunkat is leginkább valamiféle szeretetteljes ambivalencia jellemzi. Épp annyira vágyunk a közös munkára, mint amennyire menekülnénk belőle. Kész csoda, hogy alig három év alatt ilyen szépen összejött ez a tíz dal. A titok talán abban rejlik, hogy őszintén tiszteljük egymás tehetségét.
Mi a viszonyod a megzenésített versekhez? Mit ad hozzá az eredeti vershez (vagy vesz el) a dalszöveg? Fáj, ha belenyúlnak a zenészek a dallam miatt?
Első hallásra rendszerint leginkább kifutnék a világból, aztán ez az ingerült idegenkedés általában egyik pillanatról a másikra átcsap valami fura, feltétel nélküli rajongásba. Talán ennyi kell hozzá, hogy nyugodt szívvel el tudjam engedni a szöveget. Másvalaki versét megzenésíteni mégiscsak kiköpött indiszkréció. Sima ügynek tűnik, de közben kifejezetten drasztikus és nem kevésbé kockázatos beavatkozás. Még a legjobb szöveget is agyon lehet csapni egy hozzá nem illő zenével. Súlytalanná, esetlenné, vagy épp nevetségessé lehet tenni. Akárhogy is: a zene sokkal elementárisabb varázslat, mint a vers, úgyhogy aki versmegzenésítésre vetemedik, annak szerintem jó nagy adag tapintattal kell eljárnia. A Laciban, azt hiszem, megvan ez a tapintat, úgyhogy az első ijedelem után általában nagyon tudok örülni a közös dalainknak. A legjobb, mikor azt érzem, hogy az energiáink úgy adódtak össze, hogy közben nem háborgattuk egymás köreit. A szöveg a lényeget tekintve megmaradt az enyémnek, a zene viszont nagyon az övé.
Kérlek, mutasd be röviden, mi jellemző a Kollár által kiválasztott szövegek világára, hangulatára.
Ezek nagyrészt a három éve megjelent A Trabantfejű Nő, illetve a tavalyi Ezt is el című kötetem versei. Néhány vershez korábban már én magam is próbáltam dalocskát írni, úgyhogy egy-két szöveg már eleve kicsit meghúzva, átvariálva, mondhatni „dalszövegesítve” került a Lacihoz. A Milyen kár című dal viszont ebből a szempontból kivételnek számít, annak a szövege eleve dalszövegnek készült a Laci által írt zenéhez. Tulajdonképp minden egyes dalnak más és más története van, ennek ellenére azt érzem, hogy egy kivételesen egységes hangulatú lemez született. Aminek különös erejét, lendületét és egzotikumát talán épp ennek a két, egymástól nagyon eltérő személyiségnek ez a mégiscsak örvendetesen termékenynek mondható találkozása adja. Aki végighallgatja a lemezt, egyszerre érezheti a permanens, feloldhatatlan feszültséget és a kirobbanó harmóniát. A dinamizmust éppúgy, mint a melankóliát.
