Kányádi Sándor köszöntése 80. születésnapján
Április 20., 17 óra, Petőfi Irodalmi Múzeum
Bár rendszerint óvakodom a hasonló frázisoktól, Kányádival nem túlzás a legenda szót összekapcsolni. Bizonyítja ezt a Petőfi Irodalmi Múzeumban megjelentek száma és lelkesedése is. Magam is meglepődtem azon, hogy sokkal jobban ismerem a verseit, mint gondoltam, hallva a szállóigévé lett idézeteket, sorra hívódtak elő a kollektív tudattalanból sorai. (Az ELTE-n tanító Vasy Géza és Sipos Lajos is említett hasonló jelenséget köszöntő beszédében: szemináriumaikon mindketten azt tapasztalták, hogy Kányádi nagyon népszerű az egyetemista olvasók között.)
Fotók: Valuska Gábor
Mikor háromnegyed ötkor megérkezem, a díszterem belső, színpadhoz közelebb eső részén már minden ülőhely foglalt, fotósok, kamerások tolonganak mindenfelé, és már az állóhelyek is megtelőben vannak. Szerencsére megtalálom a menekülőútvonalat az egybenyíló másik terembe, ahol ugyanúgy székek vannak, csak üresek, és kivetítőn lehet követni az eseményeket. A következő húsz perc azzal telik, hogy Kányádi szorgalmas vakuvillanások között fogadja barátai és ismerősei gratulációját, akik közt ismert és ismeretlen emberek is szép számmal akadnak. Már akkor arra gondolok, hogy micsoda állóképesség kell azért ehhez, itt a meleggel bőven, levegővel viszont annál kevésbé ellátott teremben. Még nekem is le kell ülnöm, a műsor várhatóan kétórás lesz, le a kalappal Kányádi előtt. Azért persze szó szerint nem kell végigállnia az egész műsort, mert némi vonakodása ellenére, az előadás egy stratégiai pontján beleültetik az „ünnepi fotelbe” a színpad szélén. A külső terem is hamar megtelik, főleg az idősebb korosztály tagjaival, körülöttem többen is jegyzetelnek.
Néhány perccel öt óra után Csorba Csilla, a PIM igazgatónője felvezetőjében elmondja, hogy azért is „előzték be” a valódi, május 10-i dátumot, mert ekkor Kányádi már otthon akar ünnepelni, júniusig viszont nem akartak várni. Hogy miért, az az előadás végén kiderül. Az igazgatónőtől a Kaláka együttes veszi át a stafétát, hogy előadja a Faragott versikét, majd a piros-feketébe öltözött Havas Judit temperamentumos előadásában hallgathatjuk meg a Fekete-piros című Kányádi-verset.
Felsorolni is sok, hogy hányan mondanak köszöntőt és látva a listát (melyen pont 13 szervezet szerepel) arra gondolok, valami nagyon hivatalos, nagyon protokolláris szövegzuhatag várható. A fellépők szerencsére gyorsan eloszlatják a sztereotípiáim, hamar kiderül, a dolog mozgalmasabb a vártnál. A Kányádi-jelenségből minden felszólaló más- és más részt igyekszik kiemelni: ki a hazafias-nemzeti érzelmeket, ki a kisebbségi sors megfogalmazását hangsúlyozza, ki a „Vannak vidékek” kezdetű sorok szerzőjét, ki a Halottak napja Bécsben költőjét, ki a mesélőt, ki a gyerekeket szerető Kányádit méltatja. Van, aki anekdotázva idézi föl személyes emlékeit, van, aki a hivatalos irodalomtörténet egész passzusait idézi. Van, aki felolvas, van, aki fejből mond. Közvetlen, vagy távolságtartó hangon, énekelve, táncolva, rímbe szedve, rímtelenül. Mindenki megtalálja a maga hangját, amin Kányádihoz szól, mintha a köszöntők a sokoldalú Kányádi változatosságához igyekeznének igazodni. Az ünnepelt meg is hatódik idő közben. Van abban valami népmesei, vagy mitológiai, ahogyan mindenki elmondja a mondandóját, majd átad valamilyen többé vagy kevésbé szimbolikus ajándékot az ünnepeltnek.
Schneider Márta szakállamtitkár az OKM képviseletében Kányádi életerejéről és végtelen mesélőkedvéről beszél, amit a költővel együtt ebédelők egészen konkrétan megtapasztalhatnak. Ennek a mesélőkedvnek a jegyében egy aranyhegyű tollat ad neki (mivel a köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét már megkapta), és megkéri, szegje meg fogadalmát, hogy idősebb korában nem fog írni, és írjon még verset, mert „a vers az, amit meg kell írni”. Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke a rövidség jegyében Kányádi munkásságának az irodalmi szemináriumokon, a József Attila-szavalóversenyeken és a gyermekirodalomban betöltött fontos szerepéről beszél: „A három Sándor szövetsége garancia a minőségre.” Egy „jelképes” üveg bort ad át, ami olyan szőlőszemekből készült, melyek sejtették, hogy Kányádi fogja inni őket. Benyhe János, a Magyar PEN Klub főtitkára két személyes élményét eleveníti föl: megismerkedésüket a PEN riói kongresszusán, és találkozásukat egy Domokos Mátyásról szóló megemlékezésen. Az összejövetelen arra a következtetésre jutottak, hogy Domokost nem lehet csak úgy „elhelyezni”, mert ő mindenütt ott van – és ugyanez igaz Kányádira is.
Melocco Miklós kis versmontázst olvas föl, és azt mondja, ha valaki más el tudja mondani azt, amit ő nem, büszkeség tölti el. Tudja, hogy sokan büszkék Kányádira, de ő büszkébb náluk. Görömbei András, akinek mindennapi tanácsadói a Kányádi-versek, a szétszórt magyarság összefogását és a kisebbségi sors megírását emeli ki. Az Irodalomtörténeti Társaságtól Babits Mihály Alkotói Emlékdíjat kap a költő, Orbán János Dénes a Töredék című Kányádi-vers átiratát olvassa föl („Mint hómezőn a vadnyúl...”). Koncz Gábor a Magyar Kultúra Alapítvány képviseletében aprócska előadást rögtönöz, Iancu Laura költő, a Csángó Kultúra Követe mintha egy másik dimenzióból hozott kiejtéssel lényegítené át a szavakat. Az Előhangot Havas Judit Kányádival párbeszédben adja elő, majd Ambrus Éva, Csák János és Pécsi Györgyi bemutatják a Meggyötörten is gyönyörű című, Kányádiról szóló, a Helikonnál most megjelenő, az életműsorozatot kiegészítő könyvet. Végül az ünnepelt mond néhány szót. Minden öröme ellenére Lászlóffy Aladár hajnali halála nagyon megrázta.
A nagyjából másfél órás köszöntés után tortafelvágással és kötetlen szendvicsezéssel folytatódott az ünnepség.
