Nem nagyon nézem az EB-t. Belenézek, belealszom. Megtorpanok az utcán egy étterem terasza előtt, aha, ennyi és ennyi, megvárok egy-két, a középpályán elakadó támadást, megyek tovább. Bekapcsolom a másnapi ismétlést, unom. Másnapos meccs. Megvárom a gólt, a gól előtti néhány perc utólag, hogy a több száz közül miért épp annak a kifulladt támadásnak a kontrájából esik. Érdekes.
És nem. Jó pár irgalmatlanul jó pillanat, elképesztő fordulatok, irgalmatlan iram, elképesztően jó játékosok stb., ennyire nem érdekelne? Elképesztő és irgalmatlan futball dől iksz számú csatornából, bármikor bármit bekapcsolsz. Be is szoktam kapcsolni. Aztán ki.
Buffon örül
Vagy rosszkor és rossz helyen mondom? Csömör, túlzás, talán ha Cinkota, még nincs odaát a határon, mert hát hol is a határ, miért pont ott, viszont van határ, az biztos. A szervezetem szépen jelzi, kezdem csöppet nem élvezni azt, amit addig – meddig is? – oly nagyon. Elfelejtem nézni az olasz-francia meccset, ez létezik?
Nem elfelejtem, néztem úgy nagyjából, de nem úgy, csak nagyjából, ezt pár éve nem is értettem volna. Ribéry sír a hordágyon, Henry közepes, Zidane visszavonult, Domenech negyed óra múlva lecseréli a becserélt Samir Nasrit, Toni oxizik, Grosso szabadrúgását Coupet kapufára tolja, bejön Alibi-Anelka, Gattuso mindenkit fölrúg, 2:0, nem mondom, elég szép, inkább mégis mást nézek. LD hoz egy sört, ezt nézem.
Nem a sört, hanem aki hozza. Olykor átkapcsolok a holland-románra, 2:0, reménytelen. Vagy hogy mondjam. Én vagyok reménytelen, ahogy így unom, mert túlzottan ismerni vélem, amit látok, elképesztően frusztrált románokat irgalmatlanul bedaráló hollandok, Max Weber és Bibó István, protestáns ethosz, versus kelet-európai kisállamok nyomorúsága satöbbi. Viszont az olaszoknak legalább drukkolhatnék, nemde?
