Klasszikus nők

Az Üvöltő szelek az a könyv, amit, ha jól emlékszem, kifejezetten ciki volt olvasni (és nem csak a vicc miatt, hogy mi a wc-s néni kedvenc regénye, hahaha, bár jómagam ezt is megkaptam párszor). A legnagyobb gond az volt vele, hogy mikor végre kialakítottam és tudatosítottam magamról egy igen törékeny, ingatag lábakon álló képet az osztályban, mint a furcsa lány, aki szeret olvasni, és jó könyveket szeret olvasni, mondhatni szépirodalmat, akkor a fent említett kötet igencsak alkalmas volt rá, hogy szétcincálja az ember nimbuszát.

Persze, nagyon szeretnék most ott ülni abban a szertárban, nem tizenhárom évesen, és nem olyanokat nyögni, hogy én tulajdonképpen nem ítélem el a romantikus könyveket, meg hogy a Brontë-nővérek az mégiscsak más mint Danielle Steel vagy Hedwig Courths-Mahler.

Cikizés ide vagy oda, ha a Jane Eyre nem is, de az Üvöltő szelek egy olyan regény, amit kötelezővé tennék minden kamaszlánynak, aki még nem volt szerelmes. Brontë úgy izzítja föl és teljesíti ki a szentimentalizmust, hogy végig komolyan veszi szereplőit, ezzel megtisztítva (megfosztva) a regényt azoktól a salakanyagoktól, amik annyira megkeserítik az ember szájízét, például a Fanni, vagy a Werther olvasása közben. Olyan élő és lélegző hősöket teremt, akik, ha túlfűtöttek is, döntéseik, érzelmeik érthetők és elfogadhatók. Valódi személyiségek, akik nem egy-egy érzelem, vagy tulajdonság kétdimenziós ábrázolásai, hanem hús-vér emberek, szeretetből, szerelemből, megbocsátásból, szánalomból, érzékenységből, bosszúvágyból, kötelességtudatból, lázadásból összegyúrva, akik aztán döntéseket hoznak, ezzel alakítva saját és a többiek életét.

Lenyűgöző még az is, hogy az írónő a 18. században olyan nőalakokat mozgat, akik, ha anyagilag talán nem is, de érzelmileg saját kezükbe veszik és formálják sorsukat. Ez nem a szentimentalizmusból megszokott nőábrázolás a pamlagon elalélva heverő hölgyekkel. Bronte szereplői olyan figurák, akik kimutatják és használják érzelmeiket, hatnak és hatni akarnak másokra.

És talán a legfontosabb üzenet, ezt tényleg minden kislánynak meg kellene tanítani: hogy néhány szóban, mozdulatban olyan rejtett érzékiség, és olyan hatalom, és a hatalomnak olyan felelőssége van, ami nélkül nem nő a nő, és amivel nem szabad játszani. [m.anna]

Azt, hogy milyen jót tud tenni a filmművészet relatíve „poros” szövegekkel, azt a Colin Firth rénszarvasos pulcsiba torkolló nagy ívű karrierjét elindító Büszkeség és balítélet óta tudjuk. A jó filmhez azonban nem árt a jó regény, és Austen szövegei ebbe a kategóriába sorolhatók: könnyűszerrel alakíthatók, aktualizálhatók, feltupírozhatók és leegyszerűsíthetők. Bár A klastrom titkából önálló mozifilm még nem készült, a gyöngytyúk és a takony esete itt is fennforog (már hogy az egyik rácsapna a másikra, mint például endivajna egy script-re), úgyhogy nem árt gyorsan elolvasni ezt a csipcsup okosságot, hogy képben legyünk.

Korrekt és kimért szentenciákkal találkozhatunk a hátsó borítón. És valóban: ez nem éppen egy kalandregény – nem is ezért szeretjük. Catherine, családi barátoknak köszönhetően hat hetet tölthet el Bath-ban, ahová az angolok kúrálni küldik magukat és egymást, de a gyógyvíz elhörpintgetése az egészség megőrzése helyett inkább egy adag energiaital elfogyasztásával egyenlő, tekintve, hogy a mayday-partikhoz hasonlatos bálok némileg gyakoriabbak, mint az ötórai teák. A 17 éves főhős belekóstól a helyi krémbe, kiszúrja magának álmai férfiját, és szert tesz egy képmutató barátnőre, aki úgy játszik a férfiakkal, mint Lékó Péter a sötét parasztokkal. Kis összezörrenések, báli hömbölgések, vidám kirándulások követik egymást, Catherine pedig – szülői engedéllyel – még ráhúz a hat hétre, és kedvencével, Mr. Tilney-vel, annak szülői birtokára röppen. A megváltozott közeg más élethelyzeteket szül. Főhősünk megéli kirándulása negatív oldalát, ráadásul egy ódon várkastély kontextusában. Egyszerre borzongunk a narrátor által agyonreflektált főhőssel, majd miután kedves mesélőnk kibogoz és megértet, együtt örvendünk vele.

Austen megszokott vonalvezetése és bájos iróniája mellett A klastrom titka a jól irányzott gótika-paródia miatt érdekes. Ahogyan nem unalmas nála a kis ritmusváltásokat leszámítva permanens női nézőpont (annak minden füstjével és lángjával), úgy nem válik érdektelenné az sem, ahogyan a klisékkel játszik. Kevesebb látványteremtő eszköz, finomabb lélekrajz, herme(neu)tikusan betekerve a vélekedések és intrikák hálójába. Vélemények az irodalomról, az olvasásról, és az Udolpho alapszövegéről – katarzálás helyett „csupán” felüdülés olvasni ezt a könyvet, ami a feltüntetett eredeti szöveg helyett a híres-hírhedt poszthumusz Northanger Abbey, de ne is foglalkozzunk ezzel a drabális hibával, az Ulpius egy jó szöveget nyomott az orrunk elé. [florescu]