A száguldó motorbicikli olyan gyorsan fordult be az éles sarkon a sötétben, hogy az azt üldöző autóban ülő mindkét rendőr — Hah! — felkiáltott. Fisher őrmester nagy lábával rátaposott a fékre, mert biztos volt benne, hogy a hátsó ülésen ülő srác a kerekei alá repül – a motor azonban anélkül vette be a kanyart, hogy bármelyik utasát ledobta volna, majd piros hátsólámpájának egyetlen villanásával eltűnt a szűk keresztutcában.
— Most elkaptuk! — kiáltott fel Anderson közrendőr izgatottan. — Az egy zsákutca!
Fisher keményen megtekerte a kormányt és megrecsegtette a sebváltót; a festék felét lenyúzta az autó oldaláról, ahogy beerőszakolta az autót a sikátorba a motor után.
És a fényszórók sugarában ott ült a zsákmányuk. Végre mozdulatlanul, negyedórányi üldözés után. A két motoros csapdába esett egy toronymagas téglafal és a rendőrautó között, amely most, mint egy morgó, fénylő szemű ragadozó, lassan kúszni kezdett feléjük.
Az autó ajtói és a sikátor fala között olyan kevés hely maradt, hogy Fishernek és Andersonnak nehezére esett kikászálódni a járműből. Sértette a büszkeségüket, hogy rákként kell araszolniuk a gazemberek felé. Fisher ingéről leszakadtak a gombok, ahogy végighúzta tekintélyes hasát a falon miközben haladt, és végül még a visszapillantó tükröt is letörte a hátsójával.
— Szálljatok le a motorról! — bömbölt a két önelégülten vigyorgó fiatalra, akik úgy sütkéreztek a villogó kék fényben, mintha élveznék a dolgot.
Megtették, amit kért. Fisher, miután megszabadult a törött tükörtől, szemügyre vette őket. Úgy tűnt a tinédzserkoruk vége felé járhatnak. A motort vezető, szemtelenül jóképű fiúnak hosszú fekete haja volt – Fishert kelletlenül lánya gitáros, semmirekellő barátjára emlékeztette. A másik fiú haja is fekete volt, bár rövid, és szanaszét meredezett minden irányba – az arcán egy szemüveg és egy széles vigyor ült. Mindketten egy nagy, aranyszínű madárral díszített pólót viseltek – minden bizonnyal egy fülsüketítő, dallamtalan rock banda jelképét.
— Nincsen sisakotok! — kiáltotta Fisher, egyik fedetlen fejről a másikra mutatva. — Átléptétek a sebességhatárt… ööö… jelentős mértékben! — (Igazság szerint a mért sebesség nagyobb volt, mint amennyivel Fisher szerint bármilyen motorbicikli menni képes.) — Nem álltatok meg rendőri felszólításra!
— Szívesen megálltunk volna csevegni — mondta a szemüveges fiú —, csak éppen próbáltunk…
— Ne okoskodj; ti ketten most jó nagy bajba kerültetek! — mordult fel Anderson. — Neveket!
— Neveket? — ismételte a hosszú hajú sofőr. — Hmm… lássuk csak. Ott van például Wilberforce… Bethsabé… Tündérpöcök…
— És az utóbbiban az a jó, hogy akár fiúnak, akár lánynak is adható — mondta a szemüveges fiú.
— Ó, a mi nevünkre gondol? — kérdezte a másik, mivel Anderson mérgesen felhorkant. — Mondhatta volna! Ez itt James Potter, az én nevem pedig Sirius Black!
— A jódolgotok pedig mindjárt nagyon rosszra fordul, te szemtelen kis…
De sem James sem Sirius nem figyelt rá. Hirtelen olyan éberek lettek, akár egy vadászeb; Fisher és Anderson mellett, a rendőrautó teteje felett a sikátor sötét szájára meredtek. Majd egyforma, sima mozdulattal a farzsebükbe nyúltak.
Egy szívverésnyi ideig a rendőrök azt hitték, hogy fegyvercsövek villannak feléjük, de egy másodperccel később már látták, hogy amit a motorosok előhúztak az nem más, mint…
— Dobverő? — gúnyolódott Anderson. — Olyan vicces fiúk vagytok ti ketten, ugye? Nos, most letartóztatunk titeket, mert…
De Anderson nem jutott odáig, hogy megnevezhesse a vádat. James és Sirius valami érthetetlent kiáltott, és a fényszórók nyalábja megmozdult.
A rendőrök megpördültek, majd hátratántorodtak. Három ember repült be – tényleg repült – seprűnyélen a sikátorba; és ugyanabban a pillanatban a rendőrautó felágaskodott a hátsó kerekein.
Fisher térdei megbicsaklottak és keményen a földre zöttyent; Anderson megbotlott Fisher lábában majd ráesett, ahogy – puff–bumm–reccs – hallották a seprűkön ülő embereket az álló autóba csapódni és, nyilvánvalóan eszméletlenül, a földre zuhanni; közben seprűnyelek törött darabjai potyogtak körülöttük.
A motorbicikli bömbölve újra életre kelt. Fisher, még mindig leesett állal, összeszedte az erejét, hogy hátranézzen a két tinédzserre.
— Kösz szépen! — kiabálta túl Sirius a motor dübörgését. — Tartozunk nektek eggyel!
— Ja, örülök, hogy találkoztunk! — mondta James. — És ne feledjétek: Tündérpöcök! Az unisex!
Földet rengető robaj hallatszott, mire Fisher és Anderson átölelte egymást ijedtében – az autójuk éppen visszazuhant a földre. Most a motorbiciklin volt a sor, hogy felágaskodjon. A rendőrök hitetlenkedő szemei előtt felszállt a magasba: James és Sirius elzúgtak az éjszakai égen, miközben a hátsó lámpájuk úgy pislogott mögöttük, mint egy tünékeny rubint.
„Részlet az előzményből, amin nem dolgozom – de azért jó móka volt!” – J.K. Rowling, 2008
[Kiss Ákos]
