B-
Salman Rushdie: Grímusz
Ulpius-ház 2002 2480 Ft
Viszonyom a sztáríróval (mondjuk ki) már az elején megpecsételődött. Két dolog miatt. Először is, bevallottan sznob vagyok, és már az ötlet is felvillanyozott, hogy reggel a négyes-hatoson komoly arccal olvasgathatom, a könyv pereme fölött időnként intellektuális pillantásokat vetve a tömegre, akik, szegények, nem részesülhetnek ilyen szellemi kalandokban. Mea culpa. A másik, ami miatt akartam ezt a regényt, az a fülszöveg volt, a fülszöveg három következő mondata:
„A Grímusz mágikus hatású, gyönyörű mese. Rushdie első műve, későbbi írásaihoz hasonlóan, tobzódik a szájhagyomány, a mitológia, a vallás, a „fantasy” elemeiben. A könyv élet és halál, élhetetlenség és halhatatlanság nagy kérdéseiről szól, sziporkázó szellemességgel és kivételes nyelvi leleménnyel.”
Na, ennek ne dőljön be senki. Személy szerint abban reménykedtem, hogy találtam megint egy írót (regényt) , akit berakhatok a Marquez-Baricco-Darvasi szentháromság fémjelezte fakkba, mondjuk valahova Saramago és Eco mellé. De tévedtem. Nehéz erről írni, mert úgy gondolom, ez a fajta irodalom, nevezzük nevén: mágikus realizmus, a szerelemről szól. Mármint az olvasó és szöveg szerelméről: vagy fülig beleesel, vagy hidegen hagy, és értetlenül nézed, ahogy vergődik, udvarol, ahogy kelleti magát.
Rushdie nyelve, már a világának felépítése is, számomra befogadhatatlan volt. Ráadásul néha próbál elidegeníteni a szövegtől, rejtélyes erőfeszítéseket tesz, hogy te, az olvasó vele együtt, valahonnan az ész és az értelem trónusáról, kívülről figyeld a hősöket. Utalások, kiszólások, intertextualitás, stb. Aztán pedig, ahogy addig is, próbál elbűvölni, varázsolni, játszani kezd a szavakkal, hangulatot teremt, legfőbb törekvése, hogy a történet magába szippantson.
Csak hogy ez már nem sikerül neki. Önmagában nehéz lenne beleolvadni ebbe az abszurd univerzumba, de így, hogy kilökdös, majd visszaráncigál az ajtón, végképp lehetetlen.
A történet pedig, az üzenet, amiről beszél, élet és halál, felelősség és emberi kapcsolatok örök dilemmája hiába zárul le valamilyen válasszal, így mégis függőben marad. A befejezés apokaliptikus káosza után vársz valamiféle, ha nem is katarzisra, legalább érzésre, de semmi sincs. Kiábrándult vagy, mint Rushdie kőbékái. Vállat vonsz, elrakod a könyvet. Nem Darvasi mellé.
„A Grímusz mágikus hatású, gyönyörű mese. Rushdie első műve, későbbi írásaihoz hasonlóan, tobzódik a szájhagyomány, a mitológia, a vallás, a „fantasy” elemeiben. A könyv élet és halál, élhetetlenség és halhatatlanság nagy kérdéseiről szól, sziporkázó szellemességgel és kivételes nyelvi leleménnyel.”
Na, ennek ne dőljön be senki. Személy szerint abban reménykedtem, hogy találtam megint egy írót (regényt) , akit berakhatok a Marquez-Baricco-Darvasi szentháromság fémjelezte fakkba, mondjuk valahova Saramago és Eco mellé. De tévedtem. Nehéz erről írni, mert úgy gondolom, ez a fajta irodalom, nevezzük nevén: mágikus realizmus, a szerelemről szól. Mármint az olvasó és szöveg szerelméről: vagy fülig beleesel, vagy hidegen hagy, és értetlenül nézed, ahogy vergődik, udvarol, ahogy kelleti magát.
Rushdie nyelve, már a világának felépítése is, számomra befogadhatatlan volt. Ráadásul néha próbál elidegeníteni a szövegtől, rejtélyes erőfeszítéseket tesz, hogy te, az olvasó vele együtt, valahonnan az ész és az értelem trónusáról, kívülről figyeld a hősöket. Utalások, kiszólások, intertextualitás, stb. Aztán pedig, ahogy addig is, próbál elbűvölni, varázsolni, játszani kezd a szavakkal, hangulatot teremt, legfőbb törekvése, hogy a történet magába szippantson.
Csak hogy ez már nem sikerül neki. Önmagában nehéz lenne beleolvadni ebbe az abszurd univerzumba, de így, hogy kilökdös, majd visszaráncigál az ajtón, végképp lehetetlen.
A történet pedig, az üzenet, amiről beszél, élet és halál, felelősség és emberi kapcsolatok örök dilemmája hiába zárul le valamilyen válasszal, így mégis függőben marad. A befejezés apokaliptikus káosza után vársz valamiféle, ha nem is katarzisra, legalább érzésre, de semmi sincs. Kiábrándult vagy, mint Rushdie kőbékái. Vállat vonsz, elrakod a könyvet. Nem Darvasi mellé.
