B
Tandori Dezső: Bűnös-szent lófogadás –szakregény-, Jaffa Kiadó, Budapest, 2007
Hogy Tandori Dezsővel komoly bajok vannak azt már Tandori Dezső is érzi. Ez évben megjelent két(?) regényében is (A komplett Tandori – komplett ez?; Bűnös-szent lófogadás) hosszas mondatokat szentel annak, hogy miért kapja meg rendre, hogy irodalmi teljesítménye mostanában finoman szólva is egyenetlen. Elgondolkodik a kérdésen, de azért ez nem gátolja meg, hogy minden évben legalább két kötetnyi szöveggel megjelenjen. Szomorú szívvel kell belátnunk: igen változó színvonalon. Sajnos azonban a magyar irodalmi kánonban egy létező(és nem vitatott) poétikai géniusz mentség lehet a grafomániára, melyet több országban betegségként is elfogadnak. Ha pedig Tandori nem beteg, akkor megélhetési irodalmat művel. Nem tudom melyik a rosszabb.
Eleve már a Bűnös-szent lófogadás műfajmegjelölésével (szakregény) komoly gondjaim vannak: ha a lófogadásról szóló szakkönyvre számítunk csalatkozni fogunk: ez a fajta posztmodern szövegrontó textuskezelés, mely Tandorinak annyira kézre áll, megakadályozza, hogy át lehessen tekinteni a kötetet. Se tartalomjegyzék, se cím, se betűrendes mutató nem áll az olvasó rendelkezésére, hogy legalább arról lövése legyen, hol lehet fogadni. Regénynek nem regény a szöveg: nincs cselekmény (leszámítva, hogy Tandori mikor hol fogadott), amire mentség lehetne a posztmodern textuális apologetika (vagyis, hogy úgysem lehet írni semmiről anélkül, hogy nyelvi akadályokba ne ütköznénk), de ez 2007-ben már egyáltalán nem új vicc. Pláne, ha ismerjük a kortárs magyar prózát, amely kezdi túltenni magát ezen a problémán.
Mi marad hát nekünk? Egy szirupos szöveg, amely egyfolytában kikacsintgat az olvasóra, barátkozik vele, el-elcsapong a tárgytól (itt: lófogadás), hogy később reflektáljon rá. Minden textuális attribútum olyannyira ismerős, hogy már az egyetemen is tanítják, nyelvileg tehát nem nyújt újat a regény. Bevett sablonokkal dolgozik, amelyek hosszú évtizedeken keresztül eladták az ilyen szövegeket. (Hogy most is eladják, az erősen kérdéses.)
Azonban érdekes anekdotákat találhatunk a kötetben a lófogadásról - már ha nem vágjuk falhoz a könyvet "Totyi a tököm" felkiáltással, amikor a regény közepén beúsznak Tandori verebei. Nem vonható kétségbe, hogy TD ért a lovakhoz, igaz, ez csak akkor válik világossá, ha végigszenvedjük a 231 oldalt. A vége felé a legnehezebb.
Tandori bereklámozza minden ez évben (A zombitól az életrajzi regényig) megjelent kötetét, hogy vegye meg a kedves olvasó, ha bírja még. Közben Totyi meghal, mi meg szomorúak vagyunk, s nem biztos, hogy a veréb miatt. Olyan gondolatfolyamban vagyunk tartva, mely feltétlenül számít a rokonszenvünkre, így gyakorlatilag, ha nem is jó a szöveg, nem jó szívvel kritizáljuk.
A kötet rikító sárga színe remek összhatásban van Tandori kísérő grafikáival, melyek az ÉS egy-egy számában szódával elmennek, kötetben viszont rettentően idegesítően hatnak. A szöveghez nem tesznek hozzá, maximum kitöltik az űröket a papíron, bár látványosan szemléltetésnek vannak szánva.
Ezek után felmerülhet a recenzió olvasójában, miért adok mégis magas osztályzatot ennek a sárga színű hulladéknak. Azért, mert a szerzője akkora kvalitású költő, hogy meggyőződésem szerint évszázadok múltán is közbeszéd témája lehet poétai munkássága. Ennek az egyetlen ellensége Tandori Dezső maga, aki notóriusan szétírja selejttel a saját életművét. Hogy milyen okból kifolyólag, nem tisztem firtatni. Remélem, hogy anyagi, mert akkor legalább nem a szerzőt kell hibáztatnom, hanem a magyar közéletet, ami rákényszeríti íróit, hogy ipari módon termeljenek a megélhetésért. B-opció nincs. Szívből remélem.
Kapcsolódó anyagok:
Részlet a regényből a Literán
Doboss Gyula kritikája az Élet és Irodalomban
Tandori Dezső egotripje a Magyar Narancsban
.
